Emelt fővel, férfiasan viselt fájdalommal, de csillogó szemmel, a munkájába és az emberekbe vetett rendületlen hittel szívében itt hagyott bennünket Józsa Mihály újságíró, előadóművész, a Jókai Színház művészeti munkatársa, a Magyar Teátrum színházi havilap szerkesztője.
Nevét egy Ki mit tud-on elért második helyezése kapcsán ismerhette meg az ország. Úgy mondott verset, mint kevesen az országban. Súlyos betegen még vállalta a Versünnepen való részvételt a Nemzeti Színházban, idén tavasszal. Nem látta senki hogy beteg, a színpadon a költészet, a vers és a magyar szó szeretete felülkerekedett a testét már őrlő gyilkos kóron.
Hét éve ismertem, tudom, igazán a színházban és a lapszerkesztésben találta meg önmagát. Rendíthetetlen szószólója volt a magyar nyelv védelmének, sokszor órákig vitatkoztunk egy-egy angolból átszivárgó új szó befogadásán vagy elvetésén. Egy héttel ezelőtt még szerkesztette a lapot, készre formálta a Szarvasi Vízi Színház nyári újságát. A kórházba sem akart bemenni, ha barátai nem elég erőszakosak, otthon érte volna a halál. Csak a maga kíméletlen ritmusában volt hajlandó dolgozni, konok ember a munkában, aki teli volt szeretettel és megértéssel. Egy másokat elfogadni bíró „konzervatív”, aki hitt a gyökerek, a tradíciók erejében. Elment, én meg itt maradtam egyik fegyvertársam nélkül. És hirtelen nagyon kevés a szavam.
Verselj tovább Misi az égi társaknak, szólj rájuk, ha elfelejtenék, hogy mindenre van magyar szó, vezesd a rendezvényeiket, konferálj, szerkessz – és írj sokat! Ahogyan itt lent tetted örömünkre, megbecsülésünkre…
Fekete Péter
