Csabai Mérleg | Az egyik színházi alkalmazott szerint Dorotty Szalmának szabad kiforgatni a négy sarkából Varázsfuvolát, hiszen ő is, mint maga Mozart, osztrák állampolgár. (Ez persze poénnak szánta, de ült.) A mozarti alapkoncepcióból egy gyermekdarab készült, azonban a rendezőnő a felnőttekre is gondolt – márciusban színre viszi az egyik frankfurti Varázsfuvola próba utóéletét, a Papageno a metróban-t. Dorotty Szalmával beszélgettünk.
– Az Elnöknők, Stuart Maria – amelyek mély lélektani munkák – után egy gyermekdarabot állítasz a színpadra. Pontosabban Mozart a Varázsfuvolát felnőtteknek írta. Honnan jött a sugallat, hogy a gyermekközönség felé nyitsz?
– Alapvetően Gulyás Levente zenei rendezővel azon ötleteltünk, hogy készítsünk el egy operát, ugyanis a Stuart Maria operabetéteinek nagy sikere volt tavaly. Az elképzelésünkre Fekete Péter igazgató azonnal rábólintott, de annyit kért, hogy csináljuk meg a Varázsfuvolát, mégpedig gyerekverzióban.
– Milyen műfaji eszközökkel nyitottad ki a korhatárollót?
– Mozart zenéje gyönyörű mindenkinek, amit mi egy kicsit modernizáltuk, s úgy gondolom, az osztrák klasszicista muzsikáját korosztálytól függetlenül befogadják a nézők. Bár lehet, hogy a fanok némileg zokon veszik, hogy változtattunk az alapmuzsikán, de az ismert vezérdallamok megmaradtak.
– Nemrégiben anyai örömök elé néztél, nyilván azóta másképp látod a világot. Esetleg a baba érkezése is adott egy plusz inspirációt?
– Amikor Péter megemlítette, hogy a gyerekekhez szóljak, akkor egy kicsit elkukultam. Ugyanis én a véres drámákat szeretem, ahhoz értek. És vajon mit tudok adni én a csöppségeknek, hisz az egy másik szakma. S mikor elkezdtem, még akkor is némileg bizonytalan voltam, de most, hogy majdnem színpadképes, én vagyok a legeslegboldogabb, mert olyan csodálatos – szépet csinálni. És tényleg másképp látom a világot.
– Mi több, a Varázsfuvolának van egy kvázi bátyja is, amely már az érettebb korosztályt szólítja meg. A Papageno a metróban, a teátrum honlapján úgy van feltűntetve: megtörtént eseményen alapul.
– A Papageno eredendően egy frankfurti színház-sztori. Az egyik barátom Papageno jelmezben épp a Varázsfuvolát próbálta, és egyszer csak bejelentették, hogy bombariadó van az épületben. Ekkor mindenkinek ki kellett menni az utcára – természetesen az ismerősömnek papagáj-kosztümben. Ezt követen két teljes órát álltak kinn, majd a nép haza lett küldve, mert nem tudták a nyomozók, hogy meddig tart a vizsgálat. Papagenonak a ruhája, a pénze a gardróbjában maradt, így a metrón – feketén, papagájmaskarában kellett hazautaznia.
– Ezek szerint a felnőtt darabbal, mondhatni jin-jang viszonyba kerül kreativitásod, ergo visszabillent az eredendő műfajodhoz.
– Így van, de a Papageno nem egy véres dráma, hanem Zalán Tibor dramaturg által jegyezett fekete komédia.
***
Valahol egyszer azt nyilatkozta Leonard Bernstein, hogy a Mozart után egyedül csak a Beatles alkotott formabontót a „zeneiparban”. Elton John szerint pedig, ha most Mozart élne, minden bizonnyal kiváló popzenész lenne.
Fotóspróbán vagyunk. A meghirdetett kezdésidőpont csúszik, de ez nem újdonság, mert egy próba, az próba. Kaotikus a tér: fényesek, díszletesek, kellékesek, színészek, operisták (de furcsa szó) hangolnak. Az első sorban ott ül Dorotty Szalma, kézzel-lábbal vezényel.
Majd kijön egy zsiráf és beúszik a darab. Mindeközben az osztrák géniusz égeti a zenét – Gulyás Levente kezei alatt (gyermekkori emlékeimből úgy rémlik, Levinek fontos volt a Beatles). Jönnek-mennek a barátságos mesealakok, több szálon fut a szerelem, optimizmus. A legfélelmetesebb effekt, amikor mennydörög. Csodás hangok, táncok, játékok. A domináns szín a mesebíbor. Közben csattognak a redőnyzárak, s egyesével mindenki a padlóra hullajtja az alsó állkapcsát.
Dorotty észrevétlenül, de elegánsan ellopja az időt.
Sukkmarci