Három megközelítés – azonos színvonal
Háromféle megközelítésből egyformán értékes, szellemes darab született, és abból rögtön szintén három különböző felfogású, ugyanakkor azonos színvonalú előadás. A drámaíró versenyek hároméves békéscsabai történetének legjobb rangadója volt ez a mostani az elmúlt hét végén a Jókai színházban.
A sikeres hármas bemutató és díjkiosztó gála után talán már elmondhatom: eredetileg nem állt nagyon közel a szívemhez ez a gyorsasági verseny, alvás nélküli hirtelen műfaj, az egyéjszakás irodalom, a szűk két nap alatt színpadra dobott előadás. Amit sorsolással döntenek el, kötelező témaként testálnak a szerzőkre, rendezőkre, ahol nincs elég idő sem alkotásra, sem szövegtanulásra, sem bepróbálásra, abból sok jó nem sülhet ki. Konzervatív nézőként én szeretek a színházban valamit kapni, érintsen meg, gondolkodtasson el, amit látok, valamit vigyek magammal az előadásból, és ne felejtsem el az egészet, mire kiérek az autóhoz a parkolóba. Ez az ötlet legfeljebb a jópofizásra, társulati happeningre, írók, színészek, rendezők találkozójára lehet alkalmas, ahhoz meg minek a közönség? – gondoltam korábban. Bevallom: a 17. drámaíró versenynek sikerült megváltoztatni a véleményemet.
Premier előtt a nagyszínpadon próbált mindhárom csapat, és aki sorrendben utolsóként került színre, hogy ne kelljen annyit pakolni, praktikus okokból elsőként mutatkozott be a közönségnek. Ez nem annyira jó felütés – villant be rögtön. Szusszanásnyi pihenő idejük sem maradt a színészeknek, máris ment fel a függöny, de ez a kisebb baj. A nagyobb az, hogy a közönség az elején még bátortalan, tájékozatlan, nem tudja pontosan, mit lát még, ezért kivár. S főleg azért hátrány elsőként jönni, mert mire végignézzük a másik két előadást is, elfelejtjük, mit láttunk korábban. Ha nem is felejtjük el, az biztos, hogy mindig az utoljára látott darab élménye a legfrissebb, legélénkebb, legmeghatározóbb.
Igaz, Szabó T. Anna költőnő és Koltay Gábor rendező csapata állt hozzám legközelebb, hiszen hozzájuk sorsolt blogíróként nyomon követhettem az egész színrevitel folyamatát, belülről láttam a próbafolyamatot, közelről azt, hogy a szereplők mennyire odatették magukat a közös játékhoz. Nem szégyellem: elfogult voltam, nekik drukkoltam. S ha már ez az igazság pillanata, jöjjön a másik ok is! Szabó T. Anna, aki önmagáról mondta, hogy „objektív költőnek” készült, hála Istennek nagyon is szubjektív lett, és rendkívül finoman, elegánsan, nőiesen, költőien, líraian közelített a Rákosi-diktatúra lélekromboló, emberpusztító jegyeihez. Kézivezérlés című darabjában mesterien, mélyrehatóan ábrázol a korszak és a hatalom által megrontott emberi kapcsolatokat, kiszolgáltatott sorsokat, miközben gondosan kimunkált, erőteljes humor is jellemzi darabját. Szép egyensúlyt alkot ez az ellentét, egyszerre együtt érzően emberi és eltávolodva, karikírozó az írása; kívülről, felülemelkedve ítél, és pont ez a távolságtartás és elegancia teszi nekem rokonszenvessé, kedvessé.
Fontos, hogy Szabó T. Anna 1972-ben született Kolozsvárott és 1987-ben települt át családjával Magyarországra. Nagyon fiatal tehát, az ötvenes évek diktatúrájában még nem élt, származása révén tapasztalhatott viszont egy egészen újkori és lényegében semmivel sem enyhébb rémuralmat. Nem sokkal a megdöntése előtt menekült egy már valamivel szabadabb országba. Fiatal szerző, mégis gazdag élettapasztalat lírai vetülete határozza meg a darabot, s ez szépen, árnyaltan átjön Koltay Gábor rendezésében a színpadra.
Öt rövid jelenetet láttunk, igényesen kimunkálva. A három részre osztott színpadon viszonylag sok berendezéssel idézték fel a múltat, a korszellemet. A különböző helyszíneket és korokat a több funkciós bohóc szerepében Schlanger András nagyszerű játéka fogta át. A szellemes szöveget versbetétekkel gazdagította a szerző, a humort apró emberi megnyilvánulások dúsították (az óvodai jelenetben végszóként puffan le a labda, a gyerkőcök hatásosan bánnak a játékokkal), az ávós és az óvónő jelenete egészen megrázó. Ezekre a villanásokra persze figyelni kell, itt a hatás nem adja olyan könnyen magát, mint az időgép füstje vagy a bárhölgyek erotikus tánca (a másik két előadásban). De ha észrevesszük a mélyen emberi vonásokat, az ilyeneket érdemes hazavinni, megőrizni, mert ezek éltették az előadást, ezek az igazán emlékezetesek.
A forrás és a háttérműveltség, amit Szabó T. Annánál a határon túli lét és az áttelepülés élménye nyújthat, azt a másik két szerzőnél a magyar történelem szakos tanár tudása, felelőssége jelentheti. Ebből lehet, kell meríteni, ettől csak komolyabb, értékesebb, hitelesebb lesz a mű. Egressy Zoltán ráadásul még újságíróként is dolgozott, pont a rendszerváltás legpörgőbb éveiben, 1990-től ’98-ig. Garaczi László meg filozófiából diplomázott. Mindketten az összes műfajban alkottak maradandót. Egressy színpadi műveit folyamatosan játsszák, a szívszorító melankólia, az esendő emberek iránti szimpátia jellemzi, az érzelgősséget és a komikus elemeket kiválóan ötvözi. Garaczira a hatásos, konkrét, rövid mondatok, a fanyar humor és a groteszk látásmód jellemző leginkább.
Mindkét drámaíró komoly, szellemes művet alkotott, amelyekből az előadás – az első, finoman megkomponált, emberi momentumokra építővel szemben – erőteljesebben karikírozónak, olykor teljesen abszurdnak, igen, kifejezetten hatásvadásznak tűnt. Garaczi László Békeharc és karaoke című színművét láttuk második produkcióként Csiszár Imre rendezésében. A kórusbeállással és mappába csomagolt szövegkönyvvel nyitás eléggé laposnak tűnt, de a pártgyűléses jelenetben, ahol Rákosi ajándékáról kellett dönteni, már sziporkáztak a szereplők, röpködtek a poénok. A szobordöntés, -átfaragás, miközben a Vadászó Nimródból először Rákosi lesz, majd gombnyomásra karaokesztár, Gerner Csaba figurájára épít találóan. Kispajtások nyakkendőben: talán ez az egyetlen szembetűnő átfedés, olyan motívum, ami a többi előadásban is szerepel. A Kézivezérlésben is voltak kisdobosok, de egyébként egészen eltérő elemeket hoztak a rendezők. Ennek örülök, mert a témasorsoláskor attól féltem, hogy majd csupa kopasz fejjel és mozgalmi dalokkal lesz tele mindhárom előadás! A kurátoros jelenet a múzeumban már egészen abszurd, akárcsak a következő a két táncosnővel. A végén kórus, ahogyan kezdődött, ügyes keret. Hét rövid jelenet, a szobor köré épül a történet, kevés díszlettel működik, tulajdonképpen két szekrényt forgatnak, ami hatásos és praktikus.
Egressy Zoltán darabja beszédes címet kapott: Idestova hatvan. Rákosi hatvanadik születésnapjára készült a kiállítás 1952-ben, idestova hatvan éve, ez az egyik jelentése. A másik, hogy ide- és tovautaznak az időben a szereplők Marton László rendezésében. Az időutazás, az időgép most is hálás motívumnak bizonyult, bár már kissé sokszor visszaköszön, de mint láttuk, ezúttal is bejött, díjazta a közönség. Hét jelenetből áll ez a darab is, Pali bácsi műhelyétől a nyugdíjasotthonon és az ’52-es kiállításon át utazunk a jelenből a múltba, és vissza. Az idősíkokat a bemondónő napi hírei fogják át. A poénok és sziporkák közül emberi jelenet akkor bontakozik ki, amikor Pali bátyánk rádöbben, hogy imádott fia felesége félrelépésének gyümölcse. Itt aztán csúcsosodik minden, amire vevő a közönség: konfliktus, feszültség, Csomós Lajos alakítása, tévésztár vendégművészként, Kiss Ramóna és Nagyezsda oroszos akcentussal, Liszi Melinda remekel. Poénos, jól felépített előadás látványelemekkel, időgéppel és füsttel, kiváló színészekkel, megfejelve „az utoljára a színen” minden előnyével.
Egyértelműen sikeres volt ez a drámaíró verseny a Jókai színházban. A közönség három ősbemutatót láthatott egyetlen estén. Mindhárom színdarab és előadás alkalmas és méltó arra, hogy utóélete legyen, műsoron maradjon, akár némi finomítással. Különbség még az előző évek bemutatóihoz képest, hogy igencsak komoly témát sorsoltak az idén, a Rákosi-korszak és annak emberpusztító diktatúrája egyáltalán nem vicces! Ugyanakkor sírni, drámázni sem lehet már a múlt kínjai fölött, mert az meg nagyon unalmas, hatástalan lenne. A rémuralmat, a történelem sötét foltjait csak kellő humorral, szellemességgel, távolságtartással lehet, szabad a kortársaknak megközelíteni, elővenni, ugyanakkor elbagatizálni sem etikus. Ezért is hangsúlyoztam, jól jött az íráshoz a történelmi felkészültség, felelősség; az önmagára és a nemzeti önbecsülésre adó író, rendező, színház szerepe óriási a múltidézésben és a tükörtartásban.
Niedzielsky Katalin