Nem írok nekrológot. Persze a tagadás csak valaminek a létezését legalizálja – ez esetben a halálét – de tényleg nem írok a halálodról Misi.
Az emlékeinkben tovább élsz, mégpedig sok-sok emlékezetben. Emlékszel például, hogy elfelejtettél felnőni? Egy nagy komoly gyerekké váltál az idők során. Mégis, miközben olyan felnőttes dolgokat intéztél, mint például egy bankhitel, hogy legyen lakásod, vagy egy újság, hogy legyen munkád, vagy egy vizsgálat, hogy legyen életed– egyfolytában az ügyek humoros, már-már hrabali oldalát említetted-írtad meg. Vagy a kafkait, bár itt már biztosan beszúrnád, hogy magyar lévén neked a Kaffka Margit.
Ha vitatkoznunk kellett valamin, akkor – miután megfelelően átharaptuk egymás torkát – a végén nem tudtad azt mondani, hogy: jó! Ezt csak úgy tudtad mondani, hogy: jó-ho-ho-hó!, egyedi göcögéssel, rihi-röhögcséléssel, és búcsúzáskor úgy nyújtottad a kezed, ahogyan azok, akik a tenyerükben hordják a szívüket is.
És emlékszel, amikor elindultál valamerre – mert ezt vagy azt intézni kellett – sosem azt mondtad, hogy ezt vagy azt intézni kell? Hanem azt, hogy megyek, találkozom a valakivel. Találkozom a bankkal, a bizottsággal, a barátommal, a barátnőmmel. A világ számodra személyekből állt.
És kérlelhetetlenül értetlen módon figyelted ezt az emberekből épített világot, ahol, mint egy fura varázstükörben (itt most beszúrnád, hogy ha már tükör, akkor nem lehetne újság?) fura kérdésekkel bombázzák az életet, miközben az irodalom vagy a színház már mindenre régen megadta a választ.
És emlékszel, hogy egy darab polgári létet is szimbolizáltál a főúton (holott paraszti gyökereidre mindig büszkén hivatkoztál)? Mert Józsamisit (így, egybeírva szeretett aláírni) hiába keresték volna egy irodában. A te fogadóórád a főúton zajlott, valahol a színház előtt, ahol lehorgonyoztál egy cigarettára, és közben az arra hömpölygő tömegen úszva elintéztél mindent.
És emlékszem, hogy mire voltál a legbüszkébb. Nem címekre, nem színpadi sikerre, nem megírt tartalomra. Jött a karácsony és beszélgettünk, hogy mit kapnak a macskák, merről fúj a szél a Békési úton, valamint hasonló életbevágó témákról. Akkor elkomolyodtál és azt mondtad: – Jönnek majd hozzám a volt tanítványaim. Mert családja is van az embernek, de mutasd meg nekem, hogy ki az, aki megterít akár húsz főre is a volt tanítványainak karácsony másnapján. És nem a terítésre vagyok büszke, hanem arra, hogy eljönnek. –
Hát így vagyunk most Misi, mindketten kifogytunk most kicsit a szavakból. Én nem hiszek a halálban. Ami téged illet, ha van halál, akkor most nem lehet benne hited. Ha nincs halál, akkor pedig most bólogatsz és nekem adsz igazat. Azt remélem, idővel ezt majd jól megvitatjuk, addig is…
Köles István Jr.
