Az Advent a Hargitán a békéscsabai színház új feldolgozásában szólal meg
Az ember csodákra való alkalmatlanságát mutatja be Sütő András Advent a Hargitán című drámája, amelyet legutóbb a békéscsabai Jókai Színház állított színpadra a Jászai-díjas Rubold Ödön rendezésében. A feldolgozás több ponton is képes újat mutatni – legyen az a karakterek megformálása vagy akár a díszlet és a zenei háttér. – Hrecska Renáta írása a Magyar Hírlapban
Vencel bácsi karaktere felteszi a kérdést: „Van még szentség, amit össze ne törtek volna? Van még parancsolat, amit még meg nem szegtek volna?” És ő az is, aki a pisszenésre is meginduló hótakaró alatt a kiáltás jogáért esedezik, hogy „felemelt hangon szólhassunk az elveszettekhez”.
Sütő drámája éppolyan időszerű napjainkban, mint egykor, 1985-ös megjelenésekor. Művei a nyolcvanas években már nem jelenhettek meg odahaza, hanem „kilopták” őket Magyarországra, hogy itt szólhassanak a már szólni sem merők szorongatottságáról. Nyelviségében a székely szerzőket jellemző ihletettség, a magyar nyelv eszköztárának minél teljesebb felhasználása, kifinomult, nagy műgonddal válogatott kifejezések felsorakoztatása, sokszínű népi motívumrendszer jellemzi, amelyet a csabai produkció is messzemenőkig tiszteletben tartott. A darabban felhangzó népdalok mellett Gulyás Levente háttérben maradó zenéje ad egy kis misztikumot a műnek. A halk dallam szinte megidézi a csoda elhaladó lépteit a hóban. Nagyon hatásos a díszlet, amely Lenkefi Réka munkáját dicséri: úgy döntött, hogy nem tereli el a történésekről a figyelmet, ezért a fenyőfák és jégcsapok stilizált alakjait állította fel a kis székely faház mellé.
Kara Tünde játékában egyszerre van jelen a Réka életét meghatározó félelem, a háttérben megbúvó anya kényszere, és a fiatal lány őszinte, majd egyre inkább tettetett, erőltetett vidámsága. Nyomon követhetők azok az apró rezdülések, amelyek elvezetnek a szerelem tragikus elvesztéséhez, majd a húsz éven át történő küzdelemhez, hogy még a halál torkából is visszahozza a kedvesét. Különösen látványos kontrasztot képez színészi játéka, amikor a színen egy idősíkban tűnik fel a már idősödő Réka és lánya, Kisréka. Ekkor két teljesen ellentétes arcot mutat, amelyeket csak a szerelemről való álmodás tesz összehasonlíthatóvá.
Mint azt korábbi feldolgozásokban már láthattuk, Gábor karaktere lehetőséget adna annak megmutatására, miként képes eldobni büszkeségét a szerelmes férfi, hogy aztán végül mégis a halállal nézzen szembe. Czitor Attila némiképp árnyaltabban értelmezte alakját: Gábor kényszerhelyzetbe kerül, hiszen gyermekkorától érzett szerelme érdekében el kell fojtania sértettségét. Nagyon érdekes, ahogy a fiatal fiú láthatóan küzd magával: egyfelől mintha játékszere lenne a nőnek, azonban megvan benne az ellenállás is, a meggyőződés, hogy nem akarja magát kiszolgáltatni, mással nem akar osztozni.
A művet tehát ismét lehetett értelmezni, továbblépni azokon a megoldásokon, amelyeket az elmúlt közel harminc év színjátszása kínált a közönség számára. Mindeközben nem szűnt meg Sütő András eredeti üzenete, aki szerint nem a térképen kell keresni a Nagy Romlást, mert az bennünk magunkban van. Abban pedig, ahogyan e hegy árnyékában is képes megélni az ember, továbbél az író gondolata: „Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a madár, a kárpát gímszarvas, szélfútta magvaink útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.”
– See more at: http://magyarhirlap.hu/nincs-uresseg-ahol-varakozas-van#sthash.kYTEPuhf.dpuf
Mindjárt felmerülhet a kérdés, hogy kit tekintünk főszereplőnek. És ezen a ponton jön elő az első érdekesség a békéscsabai feldolgozást illetően, hiszen ebben a darabban nem is igazán az ifjú szerelmespárra vagy Árvai Rékára (Kara Tünde) figyelünk. Bódi Vencel (Szélyes Imre), a világtól elzárt kis házikó tulajdonosa, aki mindennapjait a halállal fenyegető Nagy Romlás árnyékában éli állhatatosan, mindig reménykedve – sokkal inkább magára vonja tekintetünket. Alakja a mindig reménykedni képes polgárt ábrázolja, aki szerint „nincs üresség ott, ahol várakozás van”. Ellentétpárja Zetelaki Dániel (Szőke Pál), aki morózus öregúr, gyakran kételkedik a jövőben, inkább a békés megalkuvást választja. Mindkettejüket összeköti azonban a tétlenség, amely hidat képez a ma társadalmának tagjai között is.
Vencel bácsi karaktere felteszi a kérdést: „Van még szentség, amit össze ne törtek volna? Van még parancsolat, amit még meg nem szegtek volna?” És ő az is, aki a pisszenésre is meginduló hótakaró alatt a kiáltás jogáért esedezik, hogy „felemelt hangon szólhassunk az elveszettekhez”.
Sütő drámája éppolyan időszerű napjainkban, mint egykor, 1985-ös megjelenésekor. Művei a nyolcvanas években már nem jelenhettek meg odahaza, hanem „kilopták” őket Magyarországra, hogy itt szólhassanak a már szólni sem merők szorongatottságáról. Nyelviségében a székely szerzőket jellemző ihletettség, a magyar nyelv eszköztárának minél teljesebb felhasználása, kifinomult, nagy műgonddal válogatott kifejezések felsorakoztatása, sokszínű népi motívumrendszer jellemzi, amelyet a csabai produkció is messzemenőkig tiszteletben tartott. A darabban felhangzó népdalok mellett Gulyás Levente háttérben maradó zenéje ad egy kis misztikumot a műnek. A halk dallam szinte megidézi a csoda elhaladó lépteit a hóban. Nagyon hatásos a díszlet, amely Lenkefi Réka munkáját dicséri: úgy döntött, hogy nem tereli el a történésekről a figyelmet, ezért a fenyőfák és jégcsapok stilizált alakjait állította fel a kis székely faház mellé.
Kara Tünde játékában egyszerre van jelen a Réka életét meghatározó félelem, a háttérben megbúvó anya kényszere, és a fiatal lány őszinte, majd egyre inkább tettetett, erőltetett vidámsága. Nyomon követhetők azok az apró rezdülések, amelyek elvezetnek a szerelem tragikus elvesztéséhez, majd a húsz éven át történő küzdelemhez, hogy még a halál torkából is visszahozza a kedvesét. Különösen látványos kontrasztot képez színészi játéka, amikor a színen egy idősíkban tűnik fel a már idősödő Réka és lánya, Kisréka. Ekkor két teljesen ellentétes arcot mutat, amelyeket csak a szerelemről való álmodás tesz összehasonlíthatóvá.
Mint azt korábbi feldolgozásokban már láthattuk, Gábor karaktere lehetőséget adna annak megmutatására, miként képes eldobni büszkeségét a szerelmes férfi, hogy aztán végül mégis a halállal nézzen szembe. Czitor Attila némiképp árnyaltabban értelmezte alakját: Gábor kényszerhelyzetbe kerül, hiszen gyermekkorától érzett szerelme érdekében el kell fojtania sértettségét. Nagyon érdekes, ahogy a fiatal fiú láthatóan küzd magával: egyfelől mintha játékszere lenne a nőnek, azonban megvan benne az ellenállás is, a meggyőződés, hogy nem akarja magát kiszolgáltatni, mással nem akar osztozni.
A művet tehát ismét lehetett értelmezni, továbblépni azokon a megoldásokon, amelyeket az elmúlt közel harminc év színjátszása kínált a közönség számára. Mindeközben nem szűnt meg Sütő András eredeti üzenete, aki szerint nem a térképen kell keresni a Nagy Romlást, mert az bennünk magunkban van. Abban pedig, ahogyan e hegy árnyékában is képes megélni az ember, továbbél az író gondolata: „Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a madár, a kárpát gímszarvas, szélfútta magvaink útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.”
