Nehéz helyzetben vagyok, hiszen már írtam megnyitót András kiállításához. Kétszer pedig ne lépjen az ember ugyanabba a festőbe. De most mégis megteszem, mert különleges az este. Győrfit szeretem, a színházi előadás szereplőit már régóta szintén és most valami számomra érthetetlen okból összejöttek. Ennyi szeretetnek már magától beindul a klaviatúra.
Nézem András festményeit és azt keresem, mi az, ami összeköti őket és amit még nem vettem észre. Két dolgot találok. Egy végtelen tobzódást és egy végtelenített hiányt.
A tobzódás az önarcképek tobzódása. Ne áltassuk magunkat: András minden képe önarckép. Nem a szó klasszikus értelmében, de nem is átvitt értelemben. Kádban ülve vagy lovon, madárháton, repülőben vagy zebraként mindig van egy központi alak, alakhalmaz, aki ha nem is néz ránk sokszor, mégis mindannyiszor kitekint a képből. Nekünk, tudatlanoknak az önarckép annyit tesz, hogy a festő megfesti magát, belefesti a saját gondolatait önmagáról, aztán odavágja elénk. András ennél furfangosabban oldja meg ezt a kérdést. Látszólag több az ember, látszólag kócsagszerű lények, látszólag kettő a repülő – de ezek mind-mind egy-egy arc. András nézi magát a tükörben az arcát nézi és ezeket látja viszont. Egy arc, ugyanazon arc gondolat-töréseit, metamorfózisát, a metamorfózisban fellelhető egoista jelzésrendszert. Jól van, jól van, mondhatná most valaki, a festő rendszerint önmagát festi meg, a gondolatai, akkor is, ha lovakat ugráltat a réten. Máshol igen igaz. De ezeknél a képeknél nem csupán a gondolat az övé, hanem a konkrét arc is. A saját arca ízekre szedve, gondolatokra szedve. Ha több is az alak a képen, akkor sem egymás ellen mennek, párhuzamosan, lehetőleg egyfelé. Mi ez, ha nem egy ember, ha nem egy tekintet… Hiszen a tekintet is páros. Két szemünk van, két repülő van az égen, két ember ül benne. A magyar nyelv a páros szerveket is általában egyként fogja fel – András ezt „metafizikálja”, szétszedi, és a két szem, máshogy kezdi látni őt. A szemek egyenként máshogy. És ebből, hogy két szem többet lát, ebből lesznek ezek a hallatlan érdekes, valódi hamisíthatatlan önarcképek. Ha valaki zebraszínű felhőket lát, és alatta felhőszínű zebrát az ne dőljön be a festőnek – ez a kép is András önarcképe, az arca maga – csak az egymással vitatkozó két szem tükrében. Orvosi értelemben valószínűleg a skizofrénia egyik fajtájának hiszik és, ha András nem tudna festeni, lehet, hogy gyógyszeres kezelés alatt állna és fogalma sem lenne róla, mi a baja. De így tudjuk, mi a baja: tehetséges festő.
A másik: a végtelen hiány. Nincsenek nők a képen, de a kettő összefügg – ha András minden képe önarckép hogyan lenne ott a nő maga? Egyik szeme sem látja nőként önmagát, ahhoz még korszerűtlen a szemlélete. Hol vannak a nők? Jó, vannak képek, persze a pisztolyfejű alak az nő például. És van három kép a tompor és környéke állva, ülve, fekve. De ezek tanulmányok, szép, tisztességes tanulmányok, de nem többek. Hol a nő ebből az Andrásból?
A festészet történetének mérlegét felbillenti a nőalakok ábrázolása. A kőkorszaki kezdeménytől a középkori, a reneszánsz, a barokk és még ki tudja hány korszakon átívelő festészet szinte minden emléke a nőt kereste. A nők titkát. Lehet, hogy ez Andrást nem érdekli. Nehezen hiszem. Hiszen pont egy olyan darab premierje előtt vagyunk, ahol két nő van a színpadon és a női problémákról szól az egész. Valahol elbújtatta a nőket. Keressük csak meg!
Ezek az alakok tökéletlenek, mármint a képeken. Szakállasok, elrajzolt alakúak, nyújtott vonalú testek, absztrakciók. Mi az,ami a képeken mint ellentét megjelenik, hátha abban megtalálom a nőt. Mert Andrást ismerem, tudom, hogy a NŐ fogalma nála is keveredik az anya és a szerető mágikus kettősével. Valami tökéletest kell hát keresnem a képeken. Azt hiszem, megtaláltam.
András piros gömbjei – golyói fölött olyakor elsiklik a tekintet. Állandó elem – gondolhatjuk, de most hogy kerestem a tökéletest, rátaláltam ezekre a piros golyókra. Vagy gömbökre. Tökéletesek. Állandók. Színükben egyezőek. És ott őrködnek szinte minden alak mellett. Mindez állandósulva a hajnal vagy az alkony pirosas ragyogásában. Születve és holtan. Ez hát a nő a képen.
Önarckép és nő. Meg van mind a kettő és hozzá a befogadó szeretete. A kiállítást szeretettel megnyitom. A többi az Önök dolga.