José Ortega y Gasset 20. századi spanyol filozófus színházelméletébe és a fenomenológia rejtelmeibe avatta be Csejtei Dezső egyetemi tanár a Mindentudás Színházi Egyeteme hallgatóit március 3-án az Ibsen Stúdiószínházban. A szegedi professzor a nagy gondolkodó, a modern európai filozófia egyik megalapítójának 1948-as lisszaboni előadását ismertette, amely a színház lényegét határozza meg. De teljesen más megközelítésben, mint az esztétika vagy a kultúrtörténet! (Niedzielsky Katalin beszámolója)
Kovács Edit színművésznő, a rendezvény házigazdája bevezetőjében arra emlékeztetett, hogy Ortega munkásságában a spanyol kulturális hagyomány és az európai bölcselet ötvöződik, írásait a mély elmélet és az érthető megfogalmazás jellemzi. Foglalkozott képzőművészettel, zenével, irodalommal, színházzal; nem véletlen, hogy Európa-szerte számos követője akadt, így Márai Sándor és Szerb Antal is. Márai a naplójában elismerően ír Ortegáról, amikor azt mondja: a meditáló író mindig ritka, mert nem sikert akar, csak elmélkedni. Kovács Edit Csejtei Dezső professzort a spanyol bölcs egyik legavatottabb közvetítőjeként mutatta be a közönségnek.
Mi az a színház? Milyen csoda, ami estéről estére megtörténik, és elvarázsolja az embert? Ortega a madridi egyetem metafizikai tanszékét vezette, 1931-ben részt vett a monarchia megdöntésében, ezért 1936-ban emigrációba kényszerült, nyilvánosan fellépett a fasizmus ellen. Tíz év után tért vissza hazájába, akkor tartotta meg híressé vált előadását a színház lényegéről. Esszéi a művészetekről a Regény, színház, zene című könyvében olvashatók – kezdte mondandóját az előadó.
Mint megtudtuk, a spanyol filozófus a fenomenológia módszerével kereste a választ a színház fogalmának meghatározására, vagyis igyekezett visszatérni magának a tárgynak, dolognak, jelenségnek a vizsgálatára, az evidenciákhoz, minden magyarázatot, elemzést lefejtve róla. A régi filozófusok – Szókratész, Platón – már próbálták a dolgok miben létét megfejteni, amikor feltették a kérdést: mi a valami? A görögöktől kezdve, az angol, francia bölcseken át Goethe és Schiller, majd a 19. és 20. századi filozófusok foglakoztak a színház titkával, a színházzal, amely az évszázadok során szakadatlan mozgásban, átalakulásban volt, a formagazdagság mélyén próbálták meglátni a struktúrát. A különböző korszakokat áttekintve a színház sokféle egyedi változatát látjuk, ezek lényegéhez, gyökeréhez igyekezett Ortega eljutni, a dolgok mélyén megtalálni azt, ami azonos. Így határozta meg először a színház létét.
- 1. A dolog léte egyes dolgok mélyén lappang, a sok változat ellenére. 2. A létet elfedik a konkrét dolgok – idézte a megállapításokat Csejtei Dezső. – Először a színház létét, utána annak igazságát, végül fogalmát akarjuk definiálni. A színház először is az az épület, amelyben a színészek játszanak, és ott a közönség, valamint a színdarab; ezért kijelenthetjük, hogy a színház nem azonos bármely más épülettel. Ellentmond ennek az okfejtésnek számos példa a történelemből, az antik színház megléte nem kötődött épülethez, és ismerünk pince- meg kamaraszínházat is. A lényeg a zárt, belső tér, a cél, amely meghatározza a formát, vagyis az, hogy mi az épület rendeltetése.
A Teatro Dona Maria alaprajzát láttuk kivetítve, a séma segítségével Ortega három dualizmust, azaz kettősséget állapított meg. 1. a színpad és a nézőtér egymással szemben van, 2. erre a kettősségre újabb épül: a néző és a közönség. A színész aktív, a néző nem, a legtöbb európai nyelvben a latin szótő, az act, vagyis cselekszik, felismerhető a színész szóban, ami actor angolul. A 3. dualizmus az előző kettőre épül: ez a látvány, a néző látni akar, a színész azt akarja, hogy lássák, ez a látványosság-szemlélők pár, ehhez az kell, hogy hangos legyen a színház, legyen benne mozgás és gesztus.
– Az első pontnak ellentmond, hogy például az Erzsébet-kori angol színpad benyúlt a közönség közé, a másodiknak az, hogy a modern kísérleti színházban bevonják, aktivizálják a közönséget. A harmadik pont ellen szól a rádió vagy a pantomim – magyarázta az előadó. – Megállapíthatjuk tehát, hogy a színházat mint épületet dualizmusok hatják át, és ez az épület bizonyos funkciókat szolgál, a látást, láttatást az előző dualizmusokra építi.
De mit látunk valójában? A színészt vagy a szereplőt? Opheliát vagy Marianinhát, spanyol megtestesítőjét? Nemcsak a színház, a festmény is rendelkezik az úgynevezett valóság-eltüntetési képességgel, hiszen nem a hegyeket magukat látjuk egy tájképen, hanem a színes festékfoltokat. A színház átváltozik ezer helyszínné, a színész volt már Hamlet, Don Juan és sok minden más figura.
- A színpad és a színész testté vált metafora. Azt mondjuk a piros arcra, hogy olyan, mint a rózsa, de nem az, csak olyan, ez az „olyan, mint lét”, a „mintha lét”. Hogyan alakul ki két valóság? Az orca és rózsa metafora akkor jön létre, amikor két valóság azonosul a metaforában, az új termék irrealitás, nem valóság, nem az, de olyan. A hasonlóságnál fontosabb a valóság tagadása, ilyen értelemben a színház szemfényvesztés, csalás, hiszen a színész elveszíti önmaga valóságát, és megjeleníti a szerepet – fejtette ki Csejtei Dezső, majd bizonyos ellentmondásokra hozott példát.
- 1. defektus: a színész nem tudja elhitetni velünk, hogy ő Hamlet, ez a rossz színész. 2. defektus: a néző nem érti, hogy a színpad csak virtuális valóság, „valótlanítás”, fikció, fantazmagória, becsapás, ámítás. A színház, ahová elmegyünk otthonról, az fantazmagória, és éppen ez a csaló látszat, az elkápráztatás világa a színház lényege, léte, igazsága. Szükségünk van nekünk arra, hogy becsapjanak? Sokszor a komoly világból szeretnénk elszökni, ezért megyünk a színházba, hogy kiszabaduljunk a hétköznapokból, eltávolodjunk a valóságtól, felüdülést keressünk, szórakozzunk. A szórakozáson túl van más is?
Persze, tudjuk, hogy van, sok példát lehet sorolni. Arisztotelész szerint katarzis nyújtása, Corneille és Racine szerint a morális építés a teátrum lényege, a modern színház sokkolni akarja a nézőt. A színház nem egyenlő a tények világával, nem is „a legyen világa”, hanem „a mintha világa”.
Csejtei professzor előadása után Kovács Edit Ortega társadalomtudományos elméletére emlékeztetett, amelyben a tömegtársadalom és a tömegkultúra problematikáját taglalja. A spanyol filozófus nagyon éles különbséget tett tömeg és szellemi elit között, az eltömegesedés, a személyiségek „elátlagosodásának” veszélyeire figyelmeztetett. Úgy vélte, a tömegtársadalmakat, ahol az egyének már nem rendelkeznek saját arccal, a diktatúrák könnyen maguk alá gyűrik, így azok manipuláció áldozataivá válhatnak.
Alighanem sokunk helyett szólt a művésznő, amikor kijelentette: a színháznak természetesen nagyon sok más fontos funkciója is van a szórakoztatáson kívül, talán a második világháború, a sok szenvedés után különösen nagy igény mutatkozott a szórakoztatásra, ez is lehet a magyarázata Ortega okfejtésének. Példaként Moliére-t említette, aki a magasabb rendű nevelési funkciót tulajdonította a vígjátékainak. Csejtei Dezső arra utalt, hogy a szórakozásnak is van több szintje, formája.
Seregi Zoltán, a Jókai Színház igazgató-helyettese hozzáfűzte: ezek a funkciók nem különülnek el élesen, és a szórakoztatás nem feltétlenül negatív dolog, hiszen a kikapcsolódás élményt, ismeretet ad, nevel, feltölt, és mindennek a hatása később működik a néző saját valóságában is. Inkább Brecht színházát, a marxista felfogást tartja ártalmasnak, miszerint a valóság tükrözésére való a színház. Az előadó erre azt felelte: a színpad dolga nyilván nem a valóság leképezése, és a szórakoztatás nagyon fontos küldetése a színháznak.
- Amikor szórakozom, szabaddá válok. A kérdés az, hogy ezt a szabadságot mire használom: a Való világot nézem a tévében, vagy könyvet veszek a kezembe? A szabadidő eltöltése elárulja, ki vagyok.
A Mindentudás Színházi Egyetemén legközelebb április 7-én Kenyeres Zoltán irodalomtörténész tart előadást Weöres Sándor költészetéről. Ez a téma a színház kisiskolások számára meghirdetett és a költőóriás születésének centenáriuma előtt tisztelgő Bóbita-programsorozathoz kapcsolódik.
Niedzielsky Katalin
