A vásznon sokoldalú csibész, akinek mindig marad valami gyermeki a tekintetében. A kamerán túl egy megfontolt, már-már konzervatív vérprofi szakember, aki nagyon komolyan elhelyezi magát a magyar színjátszás térképén. Békéscsabára, a Békés Megyei Jókai Színházba, a Trenk, avagy a vad báró címszerepére szerződött.
– Aki filmszerepeidben láthatott, az meg lehet győződve arról, hogy benned van egy adag jó értelemben vett dekadencia, amiből egy sárm is táplálkozik, a hétköznapi életben meg egészen más ember vagy.
– Nagyon tudatosan lefele építem ezt a dolgot, próbálok átlépni a kinőtt nadrágos „hülyegyerek” szerepkörön. Az én színészi fejlődésemben a színházi kezdetek meghatározóak, mivel van egy jellegzetes mozgásom, amit vegyítettek a bennem akkor élő lázadóval, és ez kiadta ezt a típusú dekadenciát, amiről beszélsz. A filmen ez máshogy jelent meg ott az arc dominál. Nekem egészen más az arcom, mint a testalkatom, a szemem máshogyan él a vásznon, szóval a filmes munkákban ez vastagon benne van.
A színházi szerepekben már hét- nyolc éve határozottan próbálom elkerülni azt, hogy infantilisre vegyem a figurát. Ha humoros szerepet játszom, akkor is a helyzetkomikumra koncentrálok, nem azt akarom elérni, hogy rajtam nevessenek, hanem azt, hogy a színpadi történés legyen mulatságos. Karinthy-val szólva: „Humorban már nem ismerek tréfát.” A filmekben ezt még nem tudtam maradéktalanul elérni, például a Kontrollban Nimród kifejezetten ezt látta bennem, így írta rám a szerepet…
– Ezt hallottam, de nem hittem el, hogyan lehet egészséges emberre narkolepsziás szerepet írni?
– Talán emlékeznek rá, van egy olyan rész a filmben, amikor a pszichológus előtt beszélnek az ellenőrök a problémáikról. Beszélj a narkolepsziáról, kérte Nimród, és én elkezdtem sorolni infókat mindenféle drogokról, gyorsítókról-lassítókról, de Nimród annyit kért, a végén fejeljem le az asztalt. Na, ezt a típusú szélsőséget írta rám, látta bennem, hogy ilyen erős váltások lehetnek egy pillanat alatt a figurában. Az én megítélésem szerint a film csúcspontja egyébként az az ominózus ketchup lefejelős jelenet, ez az én „tragédiám” és sikerem is. Egyébként nekem addig fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyen, hogy narkolepszia, ami elalvásbetegség magyarul. Ahogy kiderült viszont, hogy mi is ez, akkor annyira utána olvastam, hogy volt olyan TV-műsor, ahová elhívtak szakértőnek. A Valami Amerikában a reklámfilmrendező, akit játszom szintén egy fura figura, de azért azt említsük meg, hogy összesen harminchárom filmben játszottam. Nyilván ez a kettő lett a legsikeresebb, de most például a Jancsó Miklós rendezte, Oda az igazságban, Janus Pannoniust alakítottam, remélem kifejezetten komolyan, a szövegem ugyanis főleg a halálról, az elkerülhetetlen végről szólt.
– New Yorkban a Broadway színházaiban abszolút megszokott, hogy világsztárok játszanak esetenként pár száz fős közönségnek kamara darabokban. Nálunk a filmszínészek élnek ilyen lehetőségekkel?
– Nem panaszként mondom, de valamikor valaki kitalálta Magyarországon azt, hogy a szegény színész a jó színész. Én ebből az anyagi függőségből talán valamennyire már kitörtem, de ez a hivatásérzéssel nem függ össze. A színész zsíros kenyérért is színész, mint ahogyan a tűzoltó, vagy a kórházi nővér munkája sem indokolható a fizetéssel. Kollegáim, pályatársaim nagy többsége viszont, ha nem is nyomorog, de megtakarítani már semmit nem tud. Azok a sztárok, akikről a kérdés szól, passzióból játszanak a Broadway-n, hiszen a filmgázsijuk csillagászati mértékű. Ráadásul van egy tendenciaváltás, hiszen habár továbbra is Hollywood a világ filmiparának központja, a tévésorozatsztárok Amerikában meg Angliában is megelőzik lassan a filmeseket. Közbevetőleg: ez egyébként lassan így lesz nálunk is, mindenki „művészúr” aki egyszer elsétált a háttérben, egy tévéjelenetben. De visszatérve, én itt Magyarországon, a Madách színházban és az Operettszínházban látom azt, hogy a színészeket komolyan menedzselik a médiában, a közönség ott is áll a művészbejárónál, ez tehát egyfajta aranykort idéz számukra.
A művészszínházak ellenben nem szeretik a sikeres, filmsikert elért színészeket, mert a hatalomgyakorlási módszereiket – úgy érzik – alááshatná egy színész, aki kijelentené: „Kérem, énreám jönnek el a nézők.” Itt Békéscsabán van bátorság erre, és én érzem is annak a súlyát, hogy ennek meg kell felelni, hiszen nem gondolom azt, hogy a nevemre bejönnének, ha rossz lenne az előadás.
– Beszéljünk immár a Trenk, avagy a vad báróról. Ez a szereplő, egy fonák Don Quijote, és a te egyik szerepálmod pont a búsképű spanyol lovag.
– Amikor egy hétfő este hátat fordítottam a szállodaiparnak, és kedden az akkori Arany János színház stúdiójában új életet kezdtem, a La Mancha lovagja című darabban statisztálhattam. Innen ez a szerelem, hiszen Don Quijote azt mondja: Az élet nem olyan, amilyen – hanem amilyen lehetne! Én azóta is ezt keresem. Gyűjtöm a Don Quijote relikviákat, van festményem, kisplasztikám, de főleg könyveim. Köztük egy, a Don Quijote a XXI. században címet viseli. Ez valami ilyesmi lehetne. A Trenk báró egy olyan történet, amiben a horvát „Don Quijote” már feladta, mi több „Sancho” is feladta, és ami a legrosszabb, az utóbbi kezd el irányítani. Szerintem zseniális darab, nagyon várom a találkozást a szerzőkkel, akik a volt jugoszláv tagköztársaságok lakói. Egy ilyen trauma, a balkáni háborúk után, hogy nem fukarkodtak az öniróniával ez szerintem óriási dolog. Amúgy nekem még a Körmagyar jut eszembe a Trenkről, csak ez nagy díszletben játszódik, a nyelvezete azonban mindenképpen Spirót idézi, én pedig néha azon kapom magam, hogy hangosan felröhögök hajnalban, amikor egy-egy mondat éppen eszembe jut belőle.
– Békéscsabából mit sikerült felcsippentened eddigi ittléted alatt?
– Ki kell néha kerülni a pesti nyüzsgésből, ahol a téma mindig a karrier, a kocsik, a nők, a filmszerepek és így tovább. Itt a színház a téma. Hajnalig beszélgettem zenészekkel, színészekkel, a zene végtelenségéről, a színház világáról, csupa olyan témáról, amelyeket tizenkilenc évesen stúdiósként éltem meg. A sétálóutcán néha végig szoktam sétálni, de ilyenkor mindig óriási zavarban vagyok, ha felismernek azért, ha meg nem ismernek fel, akkor azért. Főleg, ha jön az ember próbáról, csapzott-fáradtan, nem akar megfelelni senki elvárásainak, szóval van, hogy inkább taxizom, bár a gatyám rámegy. Magáról a színházról egyébként annyit, hogy a most épülő Ibsen központ komoly bástya lehet, amelynek kulturálisan esélye van itt tartani a térségben a fiatalságot. A legfeltűnőbb az volt számomra, hogy ennek a színháznak nem csak a lényege, de a közepe a nézőtér. Gáspár Tibivel beszéltük – én még ilyet nem éreztem máshol, de ő is megerősítette – itt hiányzik az a bizonyos „negyedik fal”, ami a nézőteret a színpadtól elválasztaná. És máshol sem lelek ilyen „falakat”. Vastag páncéllal sétáltam be először a büfébe, hogy vajon mikor mondják rám majd, hogy megjött a protekciós menő, viszi a pénzt, játssza a jó szerepet, meg így tovább. Ehhez képest, itt van ez az iskola tele fiatalokkal, a színészek sem dacosak, hanem mindenki kedves és dolgozik, ahogyan kell. Vidéki gyerek vagyok, Salgótarjánból kerültem a fővárosba, és ilyenkor érzem, mennyi irigység rakódik ott az emberre, ami a legrosszabb tulajdonságommá vált nekem is, és amitől megszabadulni nagyon jó. Ez egy nagy kirándulás nekem, egy nagy ajándék.
Forrás: Magyar Teátrum Online
