Lear Csabán. Az előadás, amit látni kell. Sokkoló, katartikus. Lenyűgöző és felkavaró. Nagyszerű és emlékezetes. A hatása alól napok múltán sem szabadul az ember. Nem is kell! Gondolkodni annál inkább a kérdéseken, amiket felvet, a súlyos kórképen, amire rávilágít. Magunkba szállni, környezetünket, egész életünket megvizsgálni – sosem könnyű. S elég ritka az értékes mű, amely erre inspirál! A Békéscsabai Jókai Színház Lear királyáról még sokat hallunk. Beszélünk, gondolkodunk, vitatkozunk. Jó darabig velünk marad, meghatározza gondolatainkat, érzéseinket, mert nemcsak valódi, hanem igazi színház.
Háború és vihar élőben, mozi a színpadon, hanghatások három dimenzióban; ja, és a nézőknek biztonsági ellenőrzés álarcos kommandósokkal már a bejáratnál! Nehogy azt higgyük, valami szokványos premierre érkezünk. Tényleg fantasztikus hangtechnikai és vetítőrendszert vetettek be először a Jókai Színházban; de a nagy felhajtásnál, minden technikai bravúrnál, sokkoló külsőségnél fontosabb, hogy Shakespeare Lear királyából lélekhez szóló, katartikus előadást hoztak létre az alkotók. Vagyis minden technikai csoda, újítás, parádés díszlet és jelmez mellett, ellenére a tartalom a lényeg, a színházban az ember.
Példaértékű, ahogyan Chris Rolls angol rendező színre vitte a halhatatlan klasszikus, az örök Shakespeare és egyáltalán a világirodalom egyik remekművét. Az eredeti drámához és mondandóhoz hűen, mégis izgalmasan, hatásosan a mai néző számára, jellemek és helyzetek ábrázolására, mélyreható boncolására, a színészi alakításokra és mindenek fölött az ember és maradandó értékeinek vizsgálatára helyezte a hangsúlyokat. Kovács Frigyes művészi-emberi teljesítménye a főszerepben bámulatos, átélt játéka megrázó, lebilincselő és felejthetetlen.
Láttam már sokféle technikai csodát, mutatványt, szemfényvesztést színházakban, itthon és máshol is, de ami igazán érdekel, megfog és maradandó élményt nyújt, az mindig a színészek játéka. Elképesztő most is a viharjelenet, az égszakadás, a mennydörgés, még félelmetesebb később a háború, a helikopterek zúgása a fejünk fölött, a lövöldözés, a lángoló autó a színpadon; a csatazajtól az ember a nézőtéren önkéntelenül is behúzza a nyakát. Tény, hogy a német vetítővászon és a szegedi háromdimenziós surround rendszer hangeffektusai nagyban hozzájárulnak a varázslathoz, a színházi légkörteremtéshez, de mindez csak üres technika maradna, öncélú, ha nem sikerülne megtölteni tartalommal.
Péntek óta, valahányszor a premierre gondolok, a csatazajt is elnyomva, Lear király jelenik meg előttem, pontosabban Kovács Frigyes, aki ott a szemünk előtt öregszik meg, omlik össze, tébolyodik bele a felismerésbe, hogy gonoszság és gyűlölet közepette élte le egész életét, és ezt csak vénségére veszi észre. Vagy nem akarta észre venni. „Pokoljárást kíván a színésztől” ez a főszerep – mondja találóan. Hiszen meghal minden este. A premier után, már a sokadik tapsnál kezdett magához térni, feltámadni, akkor láttam először, hogy elmosolyogta magát. Mert ez az önpusztító és másokat felemelő, megtisztító alakítás arról szól, hogy Lear lelkében és minden szereplő lelkében még a látványnál is sokkal hatalmasabb viharok dúlnak és háborúk pusztítanak.
Az előadás meglepő felütéssel kezdődik. Mint valami sajtótájékoztató egy cégnél, gyárban, a gazdasági szféra és a politika szereplőivel… Királyi palotának semmi nyoma. Lear pulpitus mögül, mikrofonba bejelenti: távozik posztjáról, felosztja birodalmát. Van ilyen. Ez a helyszín és a közlés mindjárt az első sokk (vagy a fémdetektoros security check után inkább a második). Ilyen lesz az egész előadás? Jó öreg Vilmosunk, születésnapja (és halála napja is) közeledtével pár évszázad múltán ugye nem fog forogni a sírjában?!
A hírre elkezdődik a harc a pozíciókért. Ilyen is van. A hatalomvadászok beindulnak a vérszagra, az ország meg darabokra hullik, belepusztul a csatározása. Hát ilyen is van – elég sok a történelemben. A király pedig a fejleményekbe őrül bele. S persze elkezdődik a színház, fantasztikus jelenetek követik egymást, a nagy reneszánsz mester nyugodhat békében, elégedetten az utókor színházával.
Mivé válik az ember a hatalom közelében? Marad-e barát, családtag, vagy ellenség, dúvad lesz belőle? Mekkora hatalom kitől milyen áldozatot követel, és mennyi áldozatot érdemes valamiért meghozni, mennyi szenvedést tud az ember elviselni? Örök emberi kérdések több évszázad, évezred történelméből – és a jelenből természetesen. Mert aktuális tisztázni ma is, hogy vajon hová vezet az a világ, ahol nincs tisztelet, megbecsülés, szeretet, nem számít hagyomány, kötődés, család.
Chris Rolls rendező és Sean Crowley, a wales-i díszlet- és jelmeztervező egy lehetséges jövőkép ábrázolását ígérte, aminek gyökerei visszanyúlnak a múltba, ahol az üzlet, az ipar és a bűnözés összekapcsolódik. (Aha, ezért a biztonsági kapu, aztán a háború, a felszabadító hadsereg a franciáktól, a kommandós, terrorista küllemű alakulatok!) Sötét, kegyetlen, erőszakos modern világról beszélnek. Hatalom és család ellentéte csap össze a Learben, és Chris Rolls-t ez a birodalmak nagy üzleteire és a szervezett bűnözésre emlékezteti. Merész, ijesztő párhuzam. De ha végignézünk a történelmen egészen a jelenkori politikáig, azzal szembesülünk, hogy a mindenkori uralkodók és a nagy üzletek valóban minden korban összefonódtak, sajnos időnként többé-kevésbé a szervezett bűnözéssel is. Kemény, lesújtó kritika.
Hatalom és bűnszövetség összefonódásánál talán még nyilvánvalóbb a családi dráma vonulata a Learben: az apa mindent odaad két szívtelen, embertelen idősebb lányának, a legkisebb kedvencet kitagadja, kiátkozza, kisemmizi. Aztán gyorsan kiderül a kedvezményezettek „vendégszeretete”, „hálája”. Ez a dráma egyszerűbb olvasata. De mondhatnánk úgy is, hogy a hatalom még családtagokat is képes egymás ellen fordítani, kivetkőztetni önmagukból. Ilyet is láttunk már.
Azért nem mindenki gyűlölködő és embertelen, akadnak jóra való, segítőkész jellemek is Lear körül; különös, hogy éppen nekik nem hisz, velük szemben lép fel ellenségesen. Legkisebb lányát, Cordeliát azért bünteti, mert nem hajlandó hajbókolni, hízelegni neki, ahogyan nővérei. Kentet, őszinte, hű barátját igazmondása miatt űzi el maga mellől, még az országból is, a gróf álruhában szolgaként marad közelében. Drámájának súlyát, felépítését jellemzi, hogy Shakespeare a címszereplőn kívül még egy kisemmizett, fia által a kínzásba, pusztulásba taszított apa sorsát is megrajzolja: Gloucester grófot törvénytelen fia játssza ki és árulja el a törvényes utóddal szemben.
Az egyenletes színvonalú előadásból több nagyon megrázó jelenetet is ki lehet emelni. Ilyen például, amikor Leart két idősebb lánya a tomboló vihar ellenére kizárja a palotából, valahányszor bosszút esküszik ellenük, elátkozza őket, vagy amikor földönfutóként bolyong és persze a Kent által hazahívott Cordelia találkozása megtébolyodott apjával. Goneril megmérgezi Regant, majd véget vet életének. Mennyei igazságszolgáltatás? Nem, mert Cordelia, a gyermeki kötelesség, hűség példaképe a nővérei által szervezett hadsereg rabjaként börtönben hal meg. Leart a sors három gyermeke halálával bünteti. Miért is? Mi a bűne? Túl jó volt ahhoz, hogy meglássa időben maga körül a gonoszt? Mint a „rendes” Shakespeare drámában mindenki öl és mindenkit megölnek. Edmund fölött Edgar, az igazi Gloucester gróf szolgáltat igazságot. Egyedül ő és Alban, Goneril férje éli túl a borzalmakat. Az egyik embernek tehát a hatalom az érték, a másiknak a család. De hogyan érik el céljukat? S mit jelent közben embernek lenni? Szenvedéstörténet és pokoljárás kell ahhoz, hogy szembesüljünk a kérdésekkel, és megtaláljuk a válaszokat. Az életben biztos. A jó darabok talán segíthetnek.
Kovács Frigyes kimagasló alakításához társul a színvonalas csapatjáték. Kara Tünde Goneril és Dobó Kata Regan szerepében a gátlástalanság, az elvetemültség, a kegyetlenség dominál, ördögi nőszemélyeket formál. Cordelia öntudatos, tiszta jellemét Babócsai Réka jeleníti meg. Jancsik Ferenc Bolondja szívbemarkoló alakítás: mesterien ötvözi az igazmondást humorral, emberséggel. Két kiváló színész hoz meggyőző játékával jóságot, emberséget a történetbe: Bartus Gyula Gloucester grófja és Rubold Ödön Kent grófja megható alakítás. Czitor Attila Edgar figurájában nagy ívet ábrázol hatásosan, a gonoszok táborát Edmundként Vadász Gábor, Cornwall hercegként (Regan férje) Tege Antal és Oswaldként (Goneril udvarnoka) Csomós Lajos erősíti – ez a három legmodernebb, legextravagánsabb figura. Alban hercegnek (Katkó Ferenc) visszafogott szerep jut, viszont higgadt, tisztességes túlélő.
Öldöklés, vér, halál van bőven Shakespeare-nél, mindez nem a mai rendezés találmánya. Az ókori Britannicában játszódó történetet a Globe Theatre is korabeli öltözetben játszotta, Shakespeare az Erzsébet-kori közönségnek szánta a darabot, üzente, amit üzent, a mai nézőhöz szól a Jókai Színház előadása is. Sean Crowley nagyon jól öltözteti a színészeket, főleg sötét színekbe, a ruhák nem vonják el a figyelmet, ugyanakkor remekül érzékeltetik az ellentétet gazdagság és nincstelenség, az előkelők fölénye és az áldozatok kiszolgáltatottsága között.
Komoly figyelmeztetés ez a jövőkép! Mementó, hogy mivé fajulhat az ember, a társadalom egy olyan világban, ahol kivész minden jó érzés, erkölcs, és csak üzlet, háború és bűnszövetség irányítja az életet. Jaj, Istenem! Lehet, hogy már nem is vízióról beszélünk? Lehet, hogy ez a jövő már itt van? De a művészetnek szerencsére nem az a dolga, hogy az uralkodókat, az üzleteket meg a háborúkat dicsőítse, hanem az, hogy a kiszolgáltatottak, a tisztességesek oldalán álljon, a maradandó értékeket védje, a veszélyekre figyelmeztessen. A színháznak is felelőssége, hogy időben szóljon. Chris Rolls és csapata most szólt, és az előadásuk nagyot szól – ahogyan általában az értékes alkotások, amelyekre érdemes hallgatni.
Niedzielsky Katalin