Az előadásokat megelőző próbafolyamat sokszor hosszabb időt vesz igénybe, mint ameddig a darab műsoron van. A színház nézőinek többsége egyáltalán nem láthat bele abba a kemény munkába, ami a produkciók hátterében zajlik. Ezért szerencsések azok a középiskolások, akik a Beavató-bérlet mellett döntöttek az évad elején, hiszen ők betekintést nyerhettek a színfalak mögötti titkolt-tilos világba, meglátogathatták a fény- és hangtechnikusokat, felmászhattak a zsinórpadlásra, és azt is megnézhették, hol és hogyan készülnek a díszletek.
Az előadások próbáin azonban ők – és mások – sem vehettek részt.
Az ebben a hónapban megtekinthető saját előadásokkal párhuzamosan (Csínom Palkó, Boldogság, gyere haza, Sóska, sültkrumpli, A színek királynője, Kabarészombat) folyamatosan zajlanak a Rab ember fiai című darab próbái. Móra Ferenc ifjúsági regényét Zalán Tibor vette elő a fiókból. Az alaptörténetet meghagyva, ám a szöveget átírva, történelmi vidám-szomorú játékot gyúrt belőle, mintegy 110 oldalban.
Az első (olvasó) próba január 6-án volt. A szövegkönyv teljes és végleges változatát a szereplők (némi technikai csavar következtében) január elején kapták kézhez. Néhány nap alatt elolvasni, értelmezni és megérteni a szerepet – ez az első lépés.
A díszlet és jelmeztervezők gőzerővel láttak neki a nem kis és nem könnyű feladatnak, amit számukra a rengeteg (kül- és beltéri) helyszín jelent.
2009. február 11. Hat óra után, úgy fél órával. A színház falai között karikás szemű, melegítőnadrágos, ásványvizes üvegekkel és gyűrött szövegkönyvvel rohangáló színészekkel találkozom. Szerencsés vagyok, ma beülhetek a Rab ember fiai aktuális próbájára. Megtalálni a próbatermet (számomra) feladat és művészet, évek óta járok ide, de még mindig elveszek ebben a gyönyörű épületben. Belépek a Vigadóba. A színészek már nyakig benne a munkában. „Cigiszünet!” – hangzik fel a varázsszó, kesernyésen konstatálom, már megint a legjobbkor jöttem. Sebaj, legalább van időm alaposabban körülnézni. A pazar, de mint később kiderül, meglehetősen rossz akusztikájú terem közepén kezdetleges díszlet, vagy inkább jelzett díszletelem, néhány szék és asztal. Körülöttem a székeken ledobált farmerek, széthányt pulóverek, magányos táskák, telefirkált szövegkönyvek, egy gazdátlan szemüveg, rengeteg elhagyott toll és egyelőre hányódó cetli. Néhány asztalon határidőnaplók és kardok hevernek. A teremben a színészeken kívül csak a súgó (Meleg Kinga Réka), a rendező (Seregi Zoltán), az író (Zalán Tibor), az ügyelő (Csipke Sándor), valamint a művészeti titkár (Józsa Mihály) tartózkodik. Tartózkodhat. Meg, kivételesen, én.
Alig öt perc múlva már mindenki ismét a helyén. Elölről kezdjük, rendelkezik a rendező. A párbeszédek kibontása, térbe rakása meglehetősen lassan halad, pepecs-munka. A súgó folyamatosan és megállás nélkül dolgozik. Ilyenkor ugyanis a színész még csak a szövegek vázlatát, a párbeszédek menetét, a végszókat ismeri valamennyire pontosan. A lényeg ebben a stádiumban a mozgás, a színpadi elhelyezkedés és a dinamika kialakításán van. Leülök Zalán mellé, figyelem a munkát. A rendező egyfolytában agyal, feszülten figyel, és láthatóan megállás nélkül kombinál. ”Jobbra menj egy kicsit… Várj, nem jó, eltakarod a Gyulát, errébb, igen, így talán jó lesz.” És a színész megy. És megy még egyszer, és megy újra, és még sokszor megy, hihetetlenül sokszor, teszi ezt külső szemlélő számára hihetetelen ön- és munkafegyelemmel.
Az író is figyel, nézi, hogyan szedik szét, rakják össze a szövegét, néha közbeszól, néha csak akar, de vagy nem hallják, vagy ő nem akarja igazán, hogy meghallják. A jelenet akadozik. „Mennyire jöjjek előre?” „Itt már elindulok?” Mondatok maradnak félbehagyva, mindenki igyekszik, koncentrál, elképzel, megvalósít – „próbál”. Ezt így! Talán. Ezt úgy! Mégse… A szövegkönyv mondatai és a civilnek feltűnő beszólások minden átmenet nélkül váltják egymást. Korrigálások, előző próbák óta elhomályosodott ötletek kerülnek elő hol a rendező, hol a színész oldaláról.
Bartus Gyula mikrohelyzetekben gondolkodik. A rendező bólint – aztán váratlanul ellentmond. Egy jeleneten belül annyi helyzetváltozás van, hogy csodálkozom, a mozgás mellett hogy van idejük még a szövegre is figyelni. Szente Károly, Burány Árpád és Virga Tímea színészhallgatók. Látszik rajtuk az izgalom – és játékukban a fejlődés.
Mióta itt vagyok, a rendező még nem ült le. Egy kétperces jelenetet másodpercekre szaggatva rág át a színészeivel, minden fejmozdulat és lépés számít most neki. A hangzavar egyenes arányban nő a feszültséggel. A helyzeteket – természetesen – többféleképpen értelmezik, vannak pillanatok, amikor mindenki mást gondol bele az adott szituációba. Természetesnek tűnik, hogy valamennyien elmondják, elmondhatják, hogyan lehetne formálni a szituációt. Az aprólékosság nagyon fontos, de fárasztó feladat. Annak a pár lépésnek, amit ötödször ront el valaki, hatodik alkalommal igenis be kell rögződnie. Természetesen, két próba között könnyű elfelejteni, hogy mégis balra kell elindulni, amit egy ideig jobbra próbáltak.
Csomós Lajos a Sóska, sültkrumpli előadásai miatt késve csatlakozik a próba intenzív részéhez. A karakter megtalálása időbe kerül a színésznek, ezalatt – és ez által – a jelenlévők szórakoztatása is biztosítva van. Piszliczár, a görög gazember szerepe hálás, szövege viszont embert próbáló. Most tűnik fel számomra, hogy szöveg alakítása nem zárult le a szövegkönyv megírásával, a rendező és a színészek munkájának megkönnyítésére néha átalakulnak a mondatok.
A kardok kivételével az eszközök csak jelképesek. Ennek azért van fontos szerepe, mert ha a színésznek egész előadás alatt karddal az oldalán kell mozognia, fontos, hogy megszokja azt, hogy használni tudja. Berögzült mozdulat kell legyen, hogy bánik vele, amikor leül, hogyan, ha futnia kell, vagy elő kell rántania stb…
Nyolckor elindulok haza. A próba általában este tízig, az előadás közeledtével pedig akár késő éjszakáig tart, eltarthat.
Ezekben a napokban a színész együtt fekszik és kel a szövegével – és a szerepével.
A javításoknak, pontosításoknak persze soha nincs vége. Még a premier, vagy akár a hatodik előadás után sem…
Éliás Tímea
Ifjú Színikritikusok Köre