Komáromi Anett, a Békés Megyei Jókai Színház színművésze január 9-én és 10-én a Szegedi Nemzeti Színházban játszott ugyanabban a szerepben, amiben három hónappal ezelőtt itthon. Gogol Háztűznéző című darabjában alakította beugróként, 3 előadásban a nagynénit, Arina Pantyelejmonovnát. A Szegedi Nemzeti Színház igazgatója kézenfekvőnek találta, hogy olyan színésznő ugorjon be erre a három előadásra a szegedi szereplő helyére, aki nem régen alakította ugyanezt a figurát, tehát nem kell elölről kezdenie a szerep betanulását.
Szegeden, Juronics Tamás rendező egészen más felfogásban vitte színre a Háztűznézőt, mint ahogy Békéscsabán Sztanyiszlav Mojszejev ukrán rendező tette. A tapasztalatairól kérdeztem Komáromi Anettet (Hanit).
Gy.E.: – Sajnos nem láttam a szegedi előadást, de úgy hallottam teljesen más stílusban, más felfogásban adják elő a Háztűznézőt, mint mi. Ott többet lehet nevetni. Ez azt jelenti, hogy ők nem őrizték meg Gogol szellemiségét? Gogol nem volt egy vidám ember. Gúnyolódott ugyan a kisembereken, de azt nem lehet igazán viccesnek nevezni.
K.A.: – Igen, teljesen más az a rendezés, de mégis Gogol. A több humor abból adódik, hogy a végletekig el vannak túlozva a helyzetek, és ki vannak hegyezve a jellemek. Több benne a groteszk, és azon muszáj nevetni. Egyébként a kisember fájdalma és ügyefogyottsága, meg az, hogy sajnálni kénytelen őt az ember – az megmaradt.
A szöveg nyelvezete egyszerűbb, kevésbé régies, mert ők Bodolay Géza fordítását használták. Azt tudni kell, hogy dr.Bodolay Géza dramaturg – rendező, ( a szegedi színház prózatagozatának vezetője) a jeleneteket egy kicsit megváltoztatta, pl.: gyakrabban változnak a helyszínek, és így izgalmasabb lett a cselekmény. Ő egyébként nagyon szereti az orosz irodalmat, Gogol összes darabját megrendezte már, nagy Gogol-szakértő, ezért mert hozzányúlni.
Gy.E.: – Milyen ott a jelmezed?
K.A.: – Természetesen másmilyen a ruhám, és a frizurám is. Nagy kontyot tettek a fejemre, amilyet régen hordtak az idősebb hölgyek. Az is el van túlozva, nagyon nagy.
Három ruhában játszottam, nem egyben, mint itthon, és mindegyik fekete-fehér-piros-ezüstszürke színösszeállításban készült. Ez a négy szín jellemezte egyébként az egész darabot.
A díszlet is nagyon vagány volt, ötletes és praktikus. Amikor az egyik helyszínről a másikra váltottunk, akkor egy fal jött le, az jelezte, hogy ez már egy másik szoba. A bútorok egy része is a falra volt festve, pl. a szekrény meg a mosdókagyló.
Gy.E.: – Mi volt azonos számodra a két darabban?
K.A.: – Mivel más rendezte, más volt a stílusa, a jelenetek, a mozgások: mikor hova kell mennem, kivel mit kell csinálnom. Mások a jelmezek és a kollégák…szóval…csak én voltam egyedül ugyanaz a két darabban, semmi más.
Gy.E.: – Akkor nem volt ez valami könnyű beugrás.
K.A.: – A szövegem azért részben azonos volt, de szegeden kevesebbet kellett beszélnem, és több volt a némajáték, amikor másnak a jelenetében, a háttérben kellett valamit csinálom, de annak jelentősége volt, hogy én éppen akkor, és ott, mit csinálok. Az volt a legrosszabb, amikor egy hosszabb szövegrészben csak egy mondat volt más, mint amit már tudtam.
Gy.E.: – Hogy készültél fel erre az előadásra?
K.A.: – Három héttel korábban megkaptam a szövegkönyvet, és egy DVD-t, amit megnézhettem. A próba pedig annyi volt, hogy szombaton előadás előtt délután 1-től 4-ig végigmentünk a darabon, és este 7-től már a közönségnek játszottam.
Gy.E.: – Nem semmi! Ééés, nem keverted össze a két darabot?
K.A.: – Nem. Ez olyan, mint a pavlovi feltételes reflex, hogy abban a környezetben, abban a ruhában, az jön elő, amit ott kell mondani, tenni.
Egyébként én éreztem, hogy ez jól fog elsülni, mert nagyon felkészültem, és ők is annyira kedvesen fogadtak, és segítőkészek voltak…! A békéscsabai kollégáim, akik megnézték, azt mondták, hogy hihetetlenül jól együtt dolgoztam velük. Nem lehetett észrevenni, hogy nem velük próbáltam.
Gy. E.: – Hogy sikerült beilleszkedned abba a társulatba?
K.A.: – Nagyon nyitott volt a csapat, nagyon vártak, és gyorsan megszerettek. Sok támogatást kaptam tőlük minden szinten. Jó volt, hogy Juronics Tamás rendező nagyon pontos, egyértelmű instrukciókat adott, ami megkönnyítette a dolgomat.
Ismertem a társulatból pár embert már régebbről, pl.: Gáspár Erzsit, aki régebben nálunk volt rendező-asszisztens, és most ott, ebben a darabban, ő a rendező-asszisztens. Borovics Tamás színművész az osztálytársam volt annak idején. Szilágyi Annamáriával (Hancúrral) öt évvel ezelőtt még együtt voltunk színpadon. Annyira örültünk egymásnak, és olyan biztonságérzetet adott nekem az, hogy ismerjük egymás minden rezdülését. Ott folytattuk az együtt dolgozást, ahol abbahagytuk, mintha csak tegnap lett volna. Végül is nem idegenek közé csöppentem be. A szegedi társulattal, egyébként is, mi mindig átjártunk megnézni egymás előadásait. Nem azért, hogy fikázzuk, kritizáljuk egymást, hanem barátsággal, jóindulattal.
Nagyon örültem, hogy a békéscsabai kollégáim átjöttek Szegedre megnézni. Szeptemberben, amikor mi is ezt a darabot játszottuk, nem értünk rá megnézni a szegedi előadást, és most az én ottani szereplésem adta az apropót, hogy átjöjjenek.
Képzeld, kaptam egy virágcsokrot is! Annyira jól esett…! Egy futárszolgálat hozta, éppen amikor próbáltam. A kísérőkártyán ez állt: „Büszkék vagyunk Rád, szurkolunk Neked! / A Békés Megyei Jókai Színház társulata nevében: Fekete Péter igazgató.” Annyira jól esett!!! Mondanom se kell, hogy irigykedtek rám a szegedi kolléganők. Mondták, hogy „mi ilyen szép nagy csokrot nem szoktunk kapni, csak egy szál virágot. Hogy neked milyen szuper főnököd van…!” Nem is gondoltam volna, hogy ennyire sokat jelent egy ilyen udvarias gesztus. Nagyon sok erőt adott, és biztonságérzetet.
Gy.E.: – Megtámogatta az önbizalmadat?
K.A.: – Nagyon!
Edit! Ha egy beugrás jól sikerül, az nagyon megerősíti az ember önbizalmát. Megtapasztaltam, hogy egy ilyen próbatételt is kibírok, és jól megoldom. Az ember otthon a megszokott társulatában mindig hozza azt a szintet, amit elvárnak tőle. Ez már szinte természetes. Tizenhetedik éve vagyok Békéscsabán. Tudom magamról, hogy mire vagyok képes, hol tartok, és a többiek is tudják ezt rólam. De teljesen más a helyzet, amikor elmegy az ember egy új helyre, ahol nem tudják mindezt. Volt például az a jelenet, amikor csengetnek a kérők, és gyorsan át kell rendezni a szobát: kezdődik egy őrült rohangálással; nekem egy fotelt kellett visszahúznom, hogy egy sorban üljenek majd a kérők; kidobni egy pár csizmát, gyertyákat; majd várni a kérőket az ablakhoz rohanva, s mindennek egy adott zenei végszóra, pontosan kell befejeződnie. Az ilyen jeleneteket sokáig szokták gyakorolni, hogy minden mondat elhangozzon, érteni is lehessen, közben mindent a helyére tegyek, és mindezt pont az utolsó hangra fejezzem be. Úgy látszik nagyon jó belső ütemérzékkel lettem megáldva, mert másodjára meg tudtam csinálni, és mind a három előadáson pontosan sikerült.
Gy.E.: – Akkor most már ott is tudják, hogy milyen teljesítményre számíthatnak, ha téged felkérnek.
K.A.: – Igen, ezt meg lehetett mutatni, bár semmi szándékom nem volt másképp viselkedni, egyszerűen ott is önmagamat adtam.
Még egy dolgot akartam neked mesélni: Csiszár Imre rendező úr most Szegeden dolgozik, és látott az előadásban. Megkérdezte Gáspár Erzsit, hogy „ez a színésznő az én darabomban is benne lesz?” Erzsi mondta, hogy nem, ő nem a mi társulatunkhoz tartozik, csak 3 alkalomra ugrott be. „Jó beugró.”- válaszolta Csiszár úr.
Én ezzel a kétnapos ott-tartózkodásommal felborzoltam az állóvizet, mint egy cunami. Amikor eljöttem, az egész társulat mondta, hogy „édes Hani, a szövegkönyvet el ne dobd, mert biztos jössz még hozzánk játszani!” Nagyon jól esett!
Most teljesen fel vagyok dobva. Igazán nagy élmény volt ez a beugrás.