Nincsen mese. Meghaltál, Mihály. Vagy a mese halt meg. Az életnek az a téves meséje, hogy sose halunk meg. Súlyos figyelmeztetést kaptunk most tőled, Barátunk, mert hogy te meghaltál, már számunkra is bizonyossággá vált, nekünk is el kell mennünk egyszer.
Így jutsz eszembe, Mihály, most morbidnak tartanám azt írni, hogy Misi. Pedig mindenki így hívott. Én is. Te voltál a Misi. Közhelyek jutnak az eszembe, pedig te annál jóval többet érdemelsz. De nehéz párbeszédet folytatni a halállal. Meg sem próbálom. Inkább arról beszélek, vannak nem pótolható mulasztások. Meglehet, hogy az életünk nem is áll egyebekből, csak ilyen mulasztásokból. Fel nem vett telefonokból, elmaradt beszélgetésekből. Kár, hogy épp a távozásod döbbent rá erre bennünket. Pedig lett volna alkalmunk sokat beszélgetni, telefonozni. Legalább többet. Mert te az az ember voltál, akivel mindig lehetett (volna) beszélgetni. Aki mindig derűs volt. Honnan vetted azt a mérhetetlen sok energiát, ami a mindig nevetéshez kell, már megfejthetetlen marad. Rengeteget dolgoztál, többet, mint amennyi normális, vagy elviselhető. És mégsem tűnt soha úgy, hogy kapkodsz. Szerkesztetted a Magyar Teátrumot, írtad az újságot, álltál a színpadon, verset mondtál, konferáltál, utánozhatatlan eleganciával. Az ilyesmit nem lehet megtanulni. Erre születni kell. Te a színpadra születtél. És beleszülettél a színházba. A színpadon sokáig üresen marad egy hely. Ahol te állni szoktál. Azt nem mondom, hogy a színházi büfében is üresen marad a helyed, mert szinte soha nem ültél le. Nem volt időd arra, hogy közöttünk ücsörögj. Valahová örökösen mentél, valamit örökösen csinálnod kellett. Most már pihenj! Nem így szolgáltál rá a pihenésre, de az élet ezt a szerepet osztotta most rád. És ahogy az életedben mindent, ezt is kellő alázattal és méltósággal fogod megtenni. Nem mondom, hogy isten veled, mert nem tudok elbúcsúzni tőled. Amúgy pedig, az Isten biztosan veled van, ahogy életedben, úgy a halálodban is…
Zalán Tibor
