Bengt Ahlfors Színházkomédiája, kortárs szerzőtől szokatlan módon, már most a klasszikus színházi művek közé emelkedett. A Jókai színház színpadán Tege Antal vezeti az alkotó csoportot, akik nagy elánnal készülnek a március 18-i bemutatóra.
Jr.:- Hadd provokáljalak egy kicsit. Azt szokták mondani, hogy ha egy újságíró egy másikkal készít interjút, akkor legalább az egyiküknek nincs témája. Egy „színház a színházban” típusú mű akkor feltételezi azt, hogy az írónak már nem volt mondanivalója, ezért megírta, amit maga körül látott? Te mit találtál különlegesnek ebben a műben?
Tege Antal: – Az író pontos indokait persze csak találgathatnám, de az tény, hogy Ahlfors harminc éven át volt a finnországi svéd nemzeti színház igazgatója és ezalatt a színház minden szegletére, minden létező vagy csak képletesen létező kulissza mögé bepillantást nyert. Ezt a tapasztalatot fűzte fel egy szálra, ugyanígy írhatott volna belőle novellákat is, de ő a színdarab írását választotta. Én személyesen azért tartom nagyon jónak ezt a művet, mert úgy vezeti a nézőt a kulisszák mögé, hogy közben megtartja azt a varázst, amit a színház a nézők felé kell, hogy képviseljen.
Megmutatja ugyanakkor, hogy a színészek is emberek, ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint bárki más. Törleszteniük kell a hitelüket, elhagyja őket a férjük/feleségük, ugyanúgy nincsen pénzük és mindenféle plusz munkákból kell fenntartsák magukat, ráadásul az író beleírta önmagát is, ahogyan képtelen befejezni a művet. Nekem ez jelentett kihívást, hogy felmutassuk azt a két pólust amiben létezünk. Egy színházi előadás nagyszerűségét és azt az irdatlan munkát, ami addig vezet.
Jr.: – Pont ez a két réteg, az önirónia és beavató réteg lehet a kulcs az befogadáshoz. Te hol húztad meg az értelmezési határt?
Tege Antal: – Az öniróniát szerintem a szöveg elég pontosan kijelöli. Az ügyelő mondatai például folyamatosan olyan színházi törvények, „alapvetések”, amelyekkel pontosan megvilágít egyes helyzeteket. Inkább azzal kellett sokat dolgozni, hogy rávegyek nyolc kollegát, hogy úgy játsszunk, hogy ne lehessen észrevenni, hogy játszunk. Az egész próbafolyamat alatt azt próbálom bennük erősíteni, hogy senki nem ül a nézőtéren. Nincs visszajelzés, nincs kikacsintás, nincsen „megbeszélni valónk” a közönséggel! Mi most csak próbálunk…
Jr.: – Akkor most már eljutunk a „próba a próbában” műfajhoz is…
Tege Antal: – A 22-es csapdája vagy a róka fogta csuka este ez, mert közben persze minden színházi eszközzel élni kívánunk, hogy a néző jól szórakozzon. Mi ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy úgy kell „darabbeli civilként” a színpadon próbálnunk, hogy a néző figyelme – aki, mint mondtam nincs is ott – egy pillanatra se lankadhasson.
Jr.: – Bengt Ahlforst pedig ezen túlmenően egy nagyjából a Jókai színház kategóriájú színház ihlette. Óhatatlanok az áthallások, és nem csak a színészekről van szó, hanem a produkció egyéb alkotóiról is.
Tege Antal: A négy színészről most beszéljünk külön egy mondatot, ők azért nem keverendők össze a békéscsabai valójukkal. Példaképpen megemlíteném Csomit (Csomós Lajos), aki egy olyan színészt játszik, aki hibát hibára halmoz a színpadon. Ezt csak a legjobb színészek tudják jól visszaadni és ez így igaz a többiekre is. Nem csak ezeket a karaktereket kell megformálniuk a színpadon, de még a saját „civil avagy színész” énjük ellen is küzdeniük kellett és persze még így is lesznek áthallások, de nem szándékoltan. Az ügyelőt Simon József alias Putyi alakítja, akinek bőven van színpadi tapasztalata, de akinek a Jókai színházban fő munkaköre az ügyelői poszt. Ő egy etalon. Amikor ebbe a színházba megérkeztem ő már akkor élő színháztörténelem volt, és azzal szoktunk viccelődni, hogy amikor nyugdíjasként járunk ide be, őt akkor is a színházi klub körasztalánál, vagy az ügyelői pultnál találjuk majd. Egyébként az előadás díszletét is ő tervezte, tehát március 18-án bőségesen arathatja majd a babérokat, ha sikerünk lesz.
A színházzal kapcsolatban ezt a „lehetne a mi színházunk is” gondolati vonalat úgy láttam, hogy több színház is felvette előadásában. Én nem szerettem volna leütni ezt a magas labdát, ráhúzni ezt a történetet a saját térségünkre. Ezért ezerszázalékosan ragaszkodtam az eredeti finn környezethez, nevekhez. Nem akartan Jansonnét Jónásnénak, Peert meg Péternek keresztelni. Persze a mienk is egy vidéki színház, de a karakterek vagy a szituációk egybeesése csupán a véletlennek köszönhető – azt hiszem így szokták kiírni a filmek végére.
Jr.: – Milyen elvárásokkal fogsz beülni a premierre?
Tege Antal: – A darabban – az én értelmezésem szerint – Jansonné, a háziasszony a nézői szem a színpadon. Komáromi Anett alakítja. Az ő reakciói egy típusú mértéket jelölnek ki, pl.: elcsattan egy pofon, akkor ő megijed. Másik ilyen alak Bengt az író, akivel tarthatunk. Bejönnek majd a nézők és látnak a színpadon egy leengedett poros világítóhidat. Valamit, amit ilyen formában nézők sosem láthatnak. Azután ahogy haladunk előre a történetben majd kerülnek be újabb és újabb eszközök a színpadra, fejlődik az egész, míg végül látunk egy előadást az előadásban. Addig viszont sűrítve látható lesz tíz hét munkája: görcsölés, izzadás, veszekedés, hisztik, problémahalmazok és megoldásuk. Ha a nézők ezt követően úgy mennek ki, hogy Jansonné utolsó mondata visszhangzik bennük: „Milyen csodálatos életük van maguknak!” én akkor nagyon elégedett leszek.
Köles István Jr.