A díjazott színművésznek nincs szerepálma, de nagyon szigorú önmagával
Tege Antal kapta az idén a Békéscsabai Jókai Színház évenként kiosztott legrangosabb elismerését, a Gálfy-gyűrűt. A művészt két szerepéért is jelölték az elismerésre, így Kiss József rendező a Chioggiai csetepatéban nyújtott alakításáért, Katkó Ferenc pedig a Koldusoperában nyújtott kiemelkedő teljesítményéért. Hrecska Renáta interjúja a Magyar Hírlapban
– A zsűri döntésében nagy szerepet játszott a Koldusoperában nyújtott teljesítménye, hogyan építkezett ebben a szerepben?
– Általában nem szoktam zenés darabokban játszani, s mégis, ennek a figurának van a legtöbb dala, ami igen nagy kihívást jelentett számomra. Tartottam tehát ettől a szereptől, de a rendező, Katkó Ferenc biztatott, hogy a karakter rám illik, hű az én alkatomhoz és a gondolkodásomhoz. Elkezdtünk tehát ötletelni, hogy milyen típus felé vigyük el a szerepet. Eszünkbe jutott például Gary Oldman alakítása a Leon, a profi című filmből, azaz olyan, a földtől elrugaszkodott, mániákus, de véletlenül sem őrült vagy bolond, kristálytiszta gondolkodású ember, aki minden mondatával és azzal is pontosan tisztában van, hogy mit akar és mit tesz. Mindenki fölött van, de ezt a tudását nagyon ritkán árulja el. Igaz lehet az a mondás, hogy akkor jó a színész, ha van titka a színpadon. Mi azt a titkot próbáltuk megfogni, hogy ez az ember mitől tud ekkora a hatalmat, vállalatot fenntartani.
– Könnyen megtalálja az azonosulási pontokat a különféle szerepeivel, vagy vannak kedvelt és kevésbé szeretett munkái?
– Nekem nincs szerepálmom, fiatalabb koromban még gondolkodtam azon, hogy mit játszanék el szívesen, de mára ez átalakult. Amit megkapok, annak utánaolvasok, ezzel egyidőben azonban nyitott maradok a rendező elképzeléseire. Ha kialakult képpel érkeznék a próbákra, már nem biztos, hogy beleillenék az ő koncepciójába, a darabba, a struktúrába vagy a helyzetbe.
– Rendszeresen rendez, vállal háttérmunkát. Színművészként milyen indíttatása van erre?
– Sokáig éreztem úgy, hogy amit színészként adok, az hatvan-hetven százalékos teljesítmény, és a fejemben még ott van a maradék, ami valami miatt „nem jön ki”. Pataki Éva darabja, az Edith és Marlene volt az első olyan mű, amelynek rendezésével megkerestem Fekete Péter színházigazgatót, aki engedélyt adott nekem. Amikor kívülről látom a kollégák erényeit és hibáit, át tudom gondolni, hogy nekem ugyanezek megvannak-e. A sok rendezéssel nagyon szigorú lettem magammal, és lehetővé vált számomra, hogy a színészi teljesítményem is nyolcvan-kilencven százalékra emelkedjen.
– Több mint tíz éve tanít színésznövendékeket, osztálya, ellentétben sok csapattal, egyben van, koncentrált munkát végez. Hogyan éri ezt el?
– Úgy érzem, hogy az évek során összességében gyengül a színésztanulók állománya. Megfigyelhető az érdeklődésbeli, kulturális és műveltségbeli szegényedés. Azzal tudom egyben tartani őket, hogy azt mondom: ahol tartanak, az nem elég. Igyekszem arra indítani őket, hogy nézzenek filmeket, olvassanak, járjanak színházba, hogy szélesedjen a látókörük. Nekem nem az a dolgom, hogy azon gondolkozzak, vajon belőlük három év múlva szerződtetett színész válik-e. Azt kell megadnom, hogy az élet, a szerencse és a tehetségük oda juttassa őket, ahová csak lehet
