Felolvasószínházi előadáson a hangsúly alapvetően a szövegen van, rajta múlik minden.
Egy ilyen jellegű játékban a színész van a szövegért, és csupán kellék, eszköz ahhoz, hogy az elmondattassék, életre keljen a kézben tartott matéria. Műfaji sajátosságából adódóan a nézőtől pedig rendkívül nagyfokú aktivitást követel, mert általában mentes a teátrális eszközök használatától.
Galkó Bence rendezésében azonban eltolódtak ezek a hangsúlyok: Arthur Schnitzler Körtánc című drámáját jelmezben, sminkben, díszlettel és kellékekkel kirakott térben vitte színre a Stúdiószínház színpadán. A rendező elgondolása mentén a szöveg kellékké vált, melyet a szereplők végig a kezükben tartottak, a fókusz pedig ismét a színészre helyeződött – csakúgy, mint egy hagyományos színházi előadáson.
Kemény és sűrű szövetű maga a darab szövege, melyet a színészek munkája lágyított: könnyed, gördülékeny, pergő előadás lett a próbafolyamat végeredménye. A rendezői koncepció szerinti stilizált, komikus (élet)helyzetek kemény valóságtartalmát, kíméletlen, hazugságokkal teli igazságát nem dörgölték a nézők orra alá, meghagyva ezáltal az előadás a közönség szabadságát.
A felolvasószínház általában csupán szűk rétegeket vonz, ez az előadás azonban mint egy átmenetet képzett a hagyományos és a felolvasószínház között, amely lehetőséget teremt(het) arra, hogy közelebb hozza a nézőket ehhez a kevésbé ismert műfajhoz.