– Az előadást egy különleges térbe, pástszínpadra helyezték. Mi volt ennek a szokatlan megoldásnak az oka?
– A színmű sok, tíz-tizenöt helyszínen játszódik, a sok váltás ügyetlenül nézett volna ki a színpadon. Abból indultunk ki, hogy Mózsi képzeletét látjuk, aki egy hokedlibe belelát egy világháborút. Így érdekesebb a látvány, nem „kukucskaszínházat” nézünk. A pástszínpadon jobban meg lehetett mutatni a határt is.
-Milyen volt az alkotói folyamat? Milyen nehézségekkel néztek szembe?
– Kiss József rendezővel sokat és jól dolgoztunk már együtt. Rendkívül művelt, érzékeny a képzőművészetre, hiszen szobrásznak készült, így könnyen megértettük egymást. Az almafák jelentették a legnagyobb kihívást: szobrok lesznek inkább, mint fák, lelkecskéket akartunk faragni, ahogyan Lázár Ervin meséjében van (A kő, aki rózsa akart lenni). Naturálisan nem lehet őket ábrázolni, csak az „égi másukat”. A fák a héten készülnek el, arcot, jól látható, festett jelet kapnak.
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy „meg lehet buktatni egy előadást egy színnel”. Én inkább arra kérdeznék rá, a Tizenhárom almafában melyik lesz az a szín, amely uralkodni fog a színpadon.
– Napszítta, korhadó fák színét képzeltem el, ami egységesen szürke, mellé kell rakni még néhány színt, amik kinn vannak a szabad ég alatt, a szélben – még a festők segítségét fogom ebben kérni. Bábszínházi elemek is meg fognak jelenni, ahogyan a Vitéz László színházának kopottsága is.
(Szilágyiné Szabó Ágnes)
