Jancsik Ferenc színművész 44 évadból 36-ot – két rövid megszakítással – Békéscsabán, a Jókai Színházban játszott. A legkisebb szerepeiben is mindig a mélységes szakmai alázat, a rendkívüli emberség és a kedves humor jellemezte. Olyan légkörteremtő egyéniség, aki már puszta megjelenésével, sugárzó tekintetével, szeretetével, szavak nélkül is játszik, üzen, mellékes karakterekből is emlékezetes alakításokat formál. A művésszel 70. születésnapja alkalmából pályájáról, a színház presztízséről, a tehetségről és a múló időről beszélgettünk.
– Két premierre is próbálsz, közben játszol; bocsánat, de a mi korunkban nem sok ez egy kicsit?
– Nem, három előadás egyszerre nem gond, csak pár mondatos szerepek ezek…
– A Mario és a varázslóban a politikust játszod (premier január 15-én), a Légy jó mindhalálig pedellusa leszel (bemutató január 21-én), ezek valóban nem megerőltető feladatok; bár a próbák és az előadások mindenkitől jelenlétet, készenlétet követelnek. A Tévedések vígjátékában viszont Aegeont, a syracusai kereskedőt, a legdrámaibb figurát alakítod, nem nevezném kis szerepnek.
– Január 25-étől próbáljuk a Bánk bánt, amelyben Tiborc szerepét kaptam, az valóban komoly. Majd tavasszal a Lila ákácban a menedzsert játszom. Nem óriási szerepek ezek, meg kell felelni, oda kell figyelni, ez természetes. Pontosan kell tudni, mi a feladat, azt kell jól elvégezni. Ennyi.
– Ennél azért kicsit többet nyújtasz, amikor bejössz a színpadra; még akkor is, ha meg sem szólalsz, mint például az Egerek és emberekben, ahol némán is emberséget, szeretetet sugároztál. Az emlékezetes karakterfiguráidban pár szóval mindig sokat mondtál.
– Fiatalon jól esett nagy szerepeket játszani, most ezeket a kicsiket kell jól megcsinálni. Én már nem akarok karriert, nem akarom megváltani a világot, elégedett vagyok azzal, amit elértem, most már jöjjenek a fiatalok, bizonyítsanak ők! Örülök annak, hogy egy szeretni való társulatban, szeretni való emberekkel dolgozhatom együtt, mert a színház munka. Nagyszerű dolog volt a pályám során a statisztától a táncos komikusig, a nagy karakterekig mindent eljátszani; büszkén mondhatom, hogy végigjártam a szakmát. Hiányérzetem nincs, a szerepekért harcoljanak most már mások, a fiatalok, az ő dolguk!
Munkás (Egerek és emberek)
– Nem is volt soha olyan szerepálmod, ami kimaradt a repertoárodból?
– Nem… Pontosabban egyszer, még kezdő koromban irigykedtem egy figura miatt, aztán rájöttem, minek, lesz másik. Nagyon vágytam a szerep után, de ma már röhögök rajta. Hamar beláttam, hogy ahhoz érettebbnek kellett volna lenni, és nagyon rossz lettem volna benne, ha rám osztják. Csak hát olyan gyönyörű szöveg…
– Melyik volt az a szerep?
– A III. Richárd.
– Akkor nézzük sorra a legkedvesebb alakításaidat!
– Az operett műfajával kezdem, a Viktória (1967) Rácz Jancsija, a Mária főhadnagyból Zwikli Tóbiás és a Montmartre-i ibolya Spaghettije nagyon kedves volt számomra. A musicalszerepekből A padlás Lámpása, A régi nyárból Trafina, a Kabaréból Schulz úr, a Charley nénjéből Stephen Pittique, A szabin nők elrablásából Bányai tanár úr, a Kaviárból Poroszkay Tivadar figurája állt legközelebb a szívemhez. A mesék közül legjobban Micimackót, A kis herceg Pilótáját és természetesen Vukot (2005) szerettem. A nagy drámai alakítások közül legemlékezetesebbnek a Tartuffe-ben Valért, majd a Lojális urat tartom, az Éjjeli menedékhelyből Bubnovot, A néma leventéből Beppóra, Az operaház fantomjából Poligny szerepére emlékszem legszívesebben, de felejthetetlen A vágy villamosának Mitchellje, a Doktor úrban Sárkány, a Komámasszony, hol a stukker? Müllerje, a Vízkereszt Malvoliója. A zenekar című darab (2000) karnagyának szerepét, a Gyöngyélet Jamoda, a Rómeó és Júlia (2006) Lőrinc barát figuráját, a Nóra (2010) Rank doktorát és a Lear király (2013) Bolondját említeném.
Poligny (Az operaház fantomja)
Rank doktor (Nóra)
– Ha jól számoltam, 44 évadból 36-ot a Jókai Színházban töltöttél, legalább öt társulatban majdnem 200 szerepet játszottál. A fővárosi színházak mellett a kecskeméti, miskolci és kaposvári társulatot gazdagítottad, Békéscsabán a nagy visszatérőként emlegettek, a közönség drámák, musicalek és mesedarabok kedvenc karakterfigurájaként ünnepelt, te magadat „szürke eminenciásnak” nevezed.
– Egy jól ismert szlogen azt mondja: ha a színész egész életében öt nagy szerepet el tud játszani, akkor már érdemes volt a pályán maradnia. Én 50 szerepemet biztos imádtam abból a 100-150-ből, a többit pedig azért kellett eljátszanom, hogy ezeket is megkaphassam. Soha nem voltam türelmetlen, nem kértem, és nem adtam vissza soha egyetlen szerepet sem.
– Főiskolára nem mentél, miért?
– Avantgarde színházat csináltunk Pesten, a Metróban ’69 végén, ’70 elején, és megnyertem egy fesztiválon a legjobb férfi alakításért járó díjat. Üzenték, hogy menjek, felvesznek. Visszaüzentem, hogy nem megyek. Nem volt repertoárom (10 vers, 10 monológ kellett a felvételihez). Ennek pedig az volt az oka, hogy iskolásként mindig verset mondtam, és egyszer másfél órával az ünnepség előtt szóltak, hogy Ady Búcsú az iskolától című versét kell előadnom. Kiálltam, de a felénél belesültem, elő kellett vennem a könyvet, felolvastam. Soha többé nem tanultam verset.
– Nem érezted később a diploma hiányát?
– Nem.
– Elég sokszor váltottál a vidéki társulatok között. Ma is így működnek a színházi szerződtetések?
– A ’70-es években, a ’80-as évek közepéig igen mobil volt a színész szakma, de ma már ez nem jellemző. A többség nem mer mozogni, váltani, csak a legnagyobbak engedhetik meg maguknak, hogy felmondanak, máshová szerződnek.
– Téged mi motivált, amikor búcsút intettél, aztán visszajöttél? Új szerepek, más rendezők?
– Nem! Én olyan igazságosztó voltam mindig, most is az vagyok. Úgy éreztem gyakran, ha beledöglök, akkor is ki kell mondanom a véleményeket, az igazságot. Háromszor kirúgtak, háromszor én mondtam fel. Azért ez jó arány, nem?
Pilóta ( Kisherceg)
– Mi a művészi, szakmai ars poeticád?
– Nekem nincs olyan…
– …
– Hát, azért lettem színész, mert vonzónak tűnt ez a pálya, tetszett például, hogy a Sinkó olyan szép barna, jól néz ki. Azt hittem, micsoda bohém világ, ennél szabadabb már nem is lehet, pont nekem való. Soha nem gondoltam volna, hogy a színház az egy kolostor, rettentő szigorú intézmény, ahol folyton elvárásoknak kell megfelelni. Ha nem teljesítesz, szedheted a sátorfádat, nem napra késznek kell lenni, hanem órára késznek. Szigorú napi rendszer szerint zajlik az élet, a próbatáblától eltérni nem lehet, „Ön köteles…” így kezdődik minden mondat a szerződésünkben, olvashatod Latinovits Ködszúrkálójában. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy itt ragadtam. Annál nagyobb boldogság nincs, annál nagyobb ajándékot az életben nem tudok elképzelni, mint hogy azt csinálhatod, amit szeretsz.
– Akkor elégedett színész, boldog ember vagy?
– Igen, hogyne! Az elején arról ábrándoztam, hogy majd világhírű leszek; aztán azt mondtam, na jó, országos hírű. Ma már megelégszem azzal, ha itt, Békéscsabán megismernek az utcán. Örülök, hogy itt vagyok egészségesen hetvenévesen, van feladatom, fiatal feleségem, nem kényszerültem még tolószékbe… Mi kéne még?! A nyugdíjrendszerrel persze nem vagyok elégedett.
– Mit gondolsz a színház szerepéről, a színészek presztízséről, megbecsüléséről a mai világban, országosan és Békéscsabán?
– Fontos lenne a jó színház, a szórakoztatás, a nevelés, de a szakma társadalmi megbecsülése a nullával egyenlő. Sokan azt hiszik, hogy a színészek jól keresnek, pedig ez csak nagyon kevesekre igaz. A többség évtizedeket lehúzott, végigszolgálta az életét, és minimálbéren kénytelen élni. Ha halálra vállalja, dolgozza magát haknikban – már ahol egyáltalán van ilyesmire lehetőség -, akkor is maximum 180 ezret keres. A színészek általában megalázóan csórók.
Aegeon, syracusai kereskedő (Tévedések vígjátéka)
– Kiket tartasz mesterednek, és mire tanítod a fiatalokat?
– Azt hiszem, elsősorban a kíváncsiságomnak köszönhetem a legtöbbet, mindig is mániákus utánzó voltam. A kedvenc színészeimet a mai fiatalok sajnos már alig ismerik. Darvas, Latinovits, Sinkovits, Kálmán György, Ruttkai, Gobbi – tőlük tanultam a legtöbbet. A rendezők közül Ruszt Józseftől, Giricz Mátyástól, Szőke Istvántól, Csiszár Imrétől, Zsámbéki Gábortól igyekeztem ellesni, felszippantani a tudást. A békéscsabai színiiskolában 10 évig tanítottam színész mesterséget. Igyekeztem tudatosítani a gyerekekben, hogy jó, ha 10 százalék a pályán marad. Azt akartam megtanítani, hogy először jön a technika, aztán a művészet. Akkor vagyunk jók, ha elképesztően természetesek tudunk lenni, belül kell érezni a dolgokat, nem „elszerepelni” a figurákat. Azt mondtam, ha szarházit játszunk, azt is jól kell hozni, mert a szerepnek mindig a belső igazságát kell elhinni, még akkor is, ha azzal egyébként nem értesz egyet. Isten vagy adja, vagy nem adja a tehetséget, a művészetet. Hogy aztán te hogyan bánsz vele, az már más tészta, mázlid van, ha elkaptad, felismerted. Nekem mázlim volt, ezért érzem boldognak magam. S ma már tudom: nem lennék sokkal boldogabb akkor sem, ha világhírű lennék.
A Bolond (Lear király)
– Mit jelent Neked a 70 év, a 70. születésnap, a múló idő?
– Semmit. Néha úgy érzem, mint ha húszéves lennék! Örülök, hogy anyámtól és apámtól ilyen remek géneket örököltem, hogy egészséges vagyok, hogy ennyit megértem. Máskor meg látom ám a tükörben, hogy vénülök, de azt érzem, nem is vagyok öreg! Talán egyetlen egyet mégis jelent: hogy a halál lépéselőnyben van, most már erre számíthatok.
– Mit kívánsz a születésnapodra ajándéknak?
– További egészséget, szeretetet, semmi mást!
– Isten éltessen egészségben, szeretetben, örvendeztesd meg a közönséget még sok emlékezetes szereppel!
Niedzielsky Katalin
Jancsik Ferenc
Pestszenterzsébeten született 1946. január 12-én, iskoláit Csepelen végezte, laboratóriumi munkatársként, majd lakásügyi előadóként dolgozott. A Rádió és Televízió munkatársa volt 1970-től 1972-ig, ahol gyártásvezetői képesítést szerzett és pénzügyi előadóként tevékenykedett. A kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött két évre, majd a miskolci Nemzeti Színházhoz 1974-től 1976-ig. A kaposvári Csiky Gergely Színház tagja volt 1976-tól 1977-ig, amikor először jött a Békés Megyei Jókai Színházba, itt játszott 1980-ig. A miskolci Nemzeti Színházhoz ment 1980-tól 1981-ig, akkor jött másodszor vissza a Jókai Színházba, és 1986-ig maradt a társulatnál. A Nemzeti Színház tagja volt 1986-tól 1987-ig, a Magyar Színkörben 1987-től 1988-ig játszott, majd ugyanebben az évben szerződött ismét a Jókai Színházhoz.
