Gyászolunk és emlékezünk. Fájdalmunk, hogy örökre eltávozott közülünk Kara Tünde, Tücsi, aki valamennyiünk szeretett játszó társa volt a színpadon. Derűs létezésére, nyugalmat, nehéz pillanatokban támaszt adó jelenlétére már csak emlékeznünk lehet mostantól. Képességei nagy jövőt előlegeztek meg a számára, amelyet be is teljesített volna, ha a betegsége nem szabja rövidre pályáját a földi létben – és színpadi létezésében. Ritka színészi teljesítményekre, magas színvonalon megoldott játékra volt képes fiatal kora ellenére; valahány színpadi fellépése élmény volt a nézőnek, eseménye a szakmának. És ritka emberi teljesítmény volt az övé, soha nem súgtak össze a háta mögött, mert nem volt szükség rá, nem keringtek róla pletykák, nem övezte féltékenység vagy értetlenség a jobbnál jobb megkapott szerepeit. Maga volt a szeretet, akit csak a szeretet hangján lehetett megszólítani. Ő volt a Tücsi, és hogy ez mit jelent, magától értetődő volt valamennyiünk számára. Szinte emblematikus, hogy színpadon lett rosszul először, hagyta el őt egy rövid időre az élet – amely már nem úgy tért vissza hozzá percekkel később, ahogy azelőtt benne volt. Évek óta nélkülöznünk kellett varázslatos személyét, személyiségét, hiányzott a szereposztásoknál, az előadásokból, s hiányzott az előadások végén meghajlók közül a tapsrendnél. A legeslegutolsó pillanatig reménykedtünk abban, betegsége visszafordítható, megérjük, egyszer csak lenyomja a próbaterem kilincsét, és halkan leül az őt megillető székre valamelyik olvasópróbán. Ez az illúziónk a halálával most szertefoszlott – a valóságban. A lelkünkben talán sohasem fog! A törékeny test feladta a küzdelmet, a lélek is elnyugodott. Mérhetetlen szeretettel és hálával gondolunk rá, és tartjuk meg őt az emlékezetünkben, boldogok és büszkék vagyunk arra, hogy pálya- és munkatársai, barátai lehettünk! Isten veled, Kara Tünde, Drága Tücsi, az égi deszkákon legyen könnyű a lépted!
