Mielőtt elmentem volna a színházba a Karády katonái című előadásra, néhány ismerősömnek, barátomnak elújságoltam, hogy ezúttal mit fogok megnézni és, hogy kiről is fog szólni a darab. Meglepődve konstatáltam, hogy csupán egyetlen embernek mondott valamit a művésznő neve, a többiek fejében csupán kisebb rávezetés után kezdett derengeni a színésznő arca. Utólag éreztem át, hogy ez a tapasztalatom sokkal szomorúbbá és átérezhetőbbé tette a darabot. Végignézhettem, ahogy az egykori filmcsillag végleg leszámol szerelmeivel, barátaival, hazájával és hírnevével, hogy döntése következtében generációk éljék le életüket úgy, hogy teljesen ismeretlen legyen a neve előttük és csak egy hazaküldött kalap maradjon utána. Szilágyi Viktor írása
A mű megértése kapcsán talán ezúttal érdemes egy rövid történelmi kitérőt tenni Magyarországon a XX. század derekán a filmiparba, ahol a legfényesebb csillagok egyike Karády Katalin. A színésznő a századforduló elején született és 1936 óta foglalkozott színészettel. 24 filmben szerepelt és 4 zenei lemezt adott ki munkássága alatt. 15 éven át tartó pályafutásának véget vetett a háború, szerelme elvesztése és az ország politikai helyzete. 1951-ben emigrált hazájából, majd számos országban próbálta keresni a boldogságot, mire 1968-ban végleg letelepedett New York-ban, ahol 1990-ben halt meg.
A darab Karády New York-i kalapboltjában játszódik, ahol a színésznőt már szinte teljesen legyőzte a rák. Katalin mellett csupán munkatársa és szerelme, Irma áll. A művésznő elméjéből élesen, robbanásszerűen törnek fel az emlékek fiatalkori kalandjairól és régi szerelmeiről. Hamarosan megérkezik Fenyves, aki rá akarja venni, hogy térjen vele vissza Magyarországra, de jelenléte csak még több kárt okoz a haldokló nő lelki világában.
Az egy felvonásos darab remekül van megírva és előadva. Személy szerint örültem annak, hogy nem volt szünet az előadás felénél, mert ennek a műnek az esetében hiba lett volna, ha fel kellett volna állni a székből és lett volna idő elgondolkozni a történteken.
A mű átérezhetően adja vissza a művésznő fájdalmát. Egész idő alatt bent vagyunk a boltban, de a fekete ruhában, múltján merengő Katalin mellett fehér ruhában fel-fel tűnik fiatalkori énje, aki által újra éli Magyarországon történt legmeghatározóbb élményeit. A nő hallucinációi ellen semmit nem tehet szerelme, aki a darab közepén szinte teljesen elhagyja a színpadot, remekül éreztetve a közönséggel, hogy Karády teljesen elveszítette a kapcsolatot a jelennel, csupán múltjában képes újra boldog lenni. A karakterek a színpadon kihasználják azt, hogy egy kalapboltban vannak és a fejfedők viselésével és cserélgetéseivel nem csak a hangulatukat és érzelmeiket tudják jobban kifejezni, de képesek más ember bőrébe is bújni.
A darab kiválóan mutatja be a feledésbe merült Karády Katalin életét és halála előtti időszakának kínkeserves napjait. A mű nem az emberi mulandóságról akar tanmesét előadni, nem akarja a háború borzalmait boncolgatni, és nem szeretne az elveszett szerelemről ódákat zengeni. Ennél sokkal letisztultabb és egyszerűbb feladatot teljesít: fejet hajt a művésznő leáldozott csillaga előtt, és halála után még egy utolsó tapssal tiszteletét teszi Karády előtt, amire talán soha nem került volna sor, ha nincs Apáti Miklós és az ő kiváló műve.
