Néhány évvel ezelőtt otthon, Kárpátalján, kíváncsiságból elkezdtem kutakodni olyan darabok, szerzők után, amelyek és akik valamilyen formában a szülőföldemhez kötődnek. Így találtam rá a huszti születésű Szép Ernőre, akinek több műve is a kezembe került. A Lila ákácba első olvasatra beleszerettem.
A nyelvezete, a könnyedsége, ugyanakkor mély drámaisága magával ragadott. Nem véletlenül nevezi a szerző ötképes szerelmi históriának… Valóban azzá teszi a cselekmény során kibontakozó vágy és szerelem. Hajlamosak vagyunk mindenféle vágyaknak élni, és közben a valódit, a tisztát, az igazat (igazit?) nem vesszük észre, pedig ott hever a lábunk előtt. Mikor rádöbbenünk, hogy rossz döntést hoztunk és már hajlandóak lennénk az első lépést megtenni valamiért, valakiért, általában már késő… Ez bármire igaz lehet, nem csak a szerelemre; de a szerelemre – nagyon. Úgy gondolom, ennek a történetnek száz év elteltével is helye van a színpadon. Az akkoriban kialakult pesti csacsogó, Gerbeaud-s, kaszinós világ hangulatát idézzük meg az előadásban. Remek partnerekre találtam az alkotótársaimban, akikkel ezt a múlt század eleji „könnyedséget” együtt vittük színre. Kellemes, közönségbarát két óra, amely felidézi a fiatalságot/fiatalságunkat, annak minden bájával és hibájával.
