Hosszú évtizedeken át élvezhettem a színházak, a színészek, a rendezők s persze az olvasók bizalmát színházi kritikusként. Most megfordult a kocka: Karády Katalinról írtam egy színdarabot, főhajtásként a művésznő teljesítménye és emberi nagysága előtt. Sokan és sokféleképpen segítettek ebben, legtöbbet mégis a békéscsabai színháznak köszönhetek, mert vállalták a darab gondozását, bemutatását.
Ami azonban a legerősebb segítséget jelentette, az a játszók személye iránti szeretet. E belső erő nélkül nem sokra mentem volna, e szeretet gyógyító ereje kellett ahhoz, hogy két korszak – 1944 és 1989 – újra-tanulásába belefogtam. Valódi szerepeket akartam írni valódi színészeknek. Mivel a sorsfordító esztendők közt nagyon sok idő telt el, ezért két Karádyra volt szükségem, egy fiatalra, aki fürdött a sikerekben, s fürdött saját vérében is, a nyilasok és Gestapó kegyetlensége okán. Az idős Karády Amerikában halt meg, életének utolsó nagy döntésére készült, a hazatérésre.
Nincs tehát könnyű helyzetben a néző, aki kíváncsi rá, hiszen ma már kevesen élnek azok közül, akik láthatták őt színpadon. A mai nézőket szerettem volna meggyőzni arról, hogy Ő is azok közül való volt, aki magyar művészként és magyar emberként, embermentőként is nagyon magasra jutott, nemzete örömére. Fájdalmas üdvtörténet az övé, legyen az Önöké ez a történet, de ne nagyon fájjon.
Ez volt a szándék, az ítélet a Nézőé. Ahogy a mártír miniszterelnök mondta: nem kérek kegyelmet.
Apáti Miklós
