Az István, a király 1983-as királydombi bemutatója óta szeretem azokat a történelmi tematikákat, amelyekről keveset tudunk, de amelyek nagymértékben befolyásolták a magyarság életét. A XX. század történetét az 1920-as Versailles-i békerendszer alapvetően meghatározta, s ezen belül a nekünk legfájóbb trianoni döntések hatását máig érezzük lelkükben, de a Kárpát-medencében élő nemzetek egymás közötti viszonyában is. Az 1945 utáni évtizedek elhallgatásai után, különösképpen pedig a 100. évforduló idején nyilvánvaló, hogy elemi erővel jelent meg Trianon nyilvánosság előtti tárgyalásának igénye, hiszen utóhatása tetszik, nem tetszik, mindennapi életünket befolyásolja.
Bámulatos történelmi tett, ami 1920 után Magyarországon bekövetkezett. Egy Trianonban halálraítélt ország tizenöt esztendő alatt, a harmincas évek közepére a közepesen fejlett európai országok élvonalába emelkedett. Ennek a társadalom minden rétegét érintő, átfogó fejlődésnek kiemelkedően jelentős oktatási, kulturális vonatkozásai voltak. Ezt szoktuk Klebelsberg Kuno kultuszminiszter nevével fémjelezni. Az akkori politikai vezetés magáénak vallotta Széchenyi törekvéseit, miszerint csak „kiművelt emberfők” sokaságával lehet valódi, összetartó közösséget, azaz nemzetet teremteni, amely képes ellenállni a világban lezajló politikai folyamatoknak, felépíti önmagát, megerősödik, hogy aztán egy szerencsés történelmi időszakban ez az erős közösség képes legyen élni az esetlegesen kínálkozó lehetőségekkel. Ez volt a revíziós gondolat lényege, amelyben minden felekezet, politikai erő, társadalmi csoport egyetértett.
Mai kulturális közállapotainkat jól jellemzi, hogy nem minden intézmény emlékezett meg illő módon a 100 évvel ezelőtti eseményről. A Békéscsabai Jókai Színház példát mutatva, teljes tavalyi évadát a Nemzeti Összetartozás jegyében tervezte meg.
