Ifjúsági bérletben kínáljuk diák közönségünknek Csokonai Vitéz Mihály: AZ ÖZVEGY KARNYÓNÉ ÉS A KÉT SZELEBURDIAK című zenés bohózatát Merő Béla rendezésében. A próbák közti szünetben beszélgettünk a rendezővel.
Már korábban megrendezte a Karnyónét Zalában, Molnár Piroskával a főszerepben. Mostani rendezése mennyiben emlékeztet majd külső jegyeiben, díszlettel, a szereplők játéka által, a jó húsz évvel ezelőtti előadásra?
1995-ben rendeztem meg először a Karnyónét Zalaegerszegen, az Erdei Színházban. Az előadás amolyan "nyári vigadalom" volt, elsősorban a darab komikus vonulatát hangsúlyoztuk bohócjátékok során, s erőteljes hangsúlyt fektettünk – Csokonai instrukciói alapján – a jelmezre… Én akkor rendezek meg másodszor egy darabot, ha a korábbi munkámban valami hiányérzet maradt, vagy ha a műben új dimenziókat fedezek fel. Ez az utóbbi állítás igaz a mostani bemutatóra. Ezért semmi nem fog emlékeztetni az 1995-ös előadásra – leszámítva, az alapszöveget. Ugyanakkor Zalán Tiborral, kiváló drámaíró barátommal, kissé átdolgoztuk a bohózatot: összevontuk az eredetileg két-felvonásos művet egyfelvonásossá, bizonyos részeket elhagytunk, másokat áthelyeztünk – a dramaturgiai elképzeléseink szerint, igyekeztünk teljes ívűvé tenni az egyes szerepeket… Tudvalévő, hogy a Karnyónénak nincs szerzői kézirata, és nyolc olyan változata maradt fent, amelyek jelentős eltéréseket mutatnak, mivel a színészek rögzítették az előadások szövegét. Remélhetőleg előadásunkat kettősség fogja jellemezni: komikum a látható részletekben, és tragikum a háttérben. Nevetünk, hogy ne kelljen sírnunk. Mert nem az a tragédia, ha belehalunk a szerelembe, hanem az, ha túléljük, és észrevétlenül, sikertelenül kell tovább élnünk.
A próbák során mennyire számít a színészek kreativitására, mennyit enged az előadásban az improvizációiknak?
Én mindig számítok a színészek kreativitására. Nagyon fontos, hogy magukénak érezzék a szerepüket, a darab világát, a munkatársaim (zeneszerző, díszlet- és jelmeztervező, koreográfus) és az én elképzeléseimet; és az adott keretek között szabadon lélegezzenek, hiszen ők adnak életet az előadásnak. Természetesen az improvizáció csak a próbafolyamatra vonatkozhat, mivel az előadás nem tűri el azt.
Csokonai az énekes darabot tanítóskodása idején, 1799-ben Csurgón írta, és ott elő is adatta a tanítványaival. Sőt! Állítólag, bele is írta magát a darabba! Ha ez igaz, mely szereplőkben ismerhetünk a szerzőre?
Három figurában fedezhetjük fel Csokonait: Karnyónéban, a vénülő és szerelemvágyó özvegyben – karikatúra önarcképét fogalmazza meg; fia, Samu, a senkinek sem kellő költészetének megfelelője; Kuruzs figurája pedig egy vegetáló, elveszett költő, aki csak versben és cikornyás beszédben tud megnyilvánulni.
Álkérdés, de fel kell tennem: nem idejétmúlt az iskolai színjátszás hagyományait feleleveníteni a 21. század elején?
Az "iskolai színjátszás" fogalom nem takar szükségszerűen megmerevedettséget, idejét múltságot, hanem inkább szabadságot jelent: Szabadságot a darab világának és a szerepeknek megformálásában, szabadságot a fantázia szárnyalásában, szabadságot a kifejezési módok keresésében…
A befejezés egyszerű epigonizmusnak tűnhet fel a Csokonai-minta, Melanchton műveinek az ismeretében. Komolyan kell, vagy nem kell komolyan vennünk ezeket a feltehetően paraszt-tündéreket, s a cselekményt áthúzó váratlan feltámadásokat…?
Nyilvánvaló, hogy Csokonai debreceni korszakában megismerte a protestáns színjátszás hagyományait, annak szabadságát, táplálkozott Melanchton műveinek világából; de ezzel párhuzamosan hatott rá a korbeli német színjátszás polgári dráma- és énekszínháza; Moliére világa, Kotzebue és Hoffmann Fülöp osztrák énekes-játéka; de még azt is mondhatnánk, hogy a "varázslás" felfogható a tavaszi újjászületés-misztérium részeként is. Epigonizmus önállótlanságot, másodlagosságot jelent. Ennek nyoma sincs a darabban, mivel a "feltámadás" tartalmilag a mű alapvető gondolatának – a komikus és drámai vonulatnak – összegzését jelenti, formailag pedig az "iskolai színjátszás" szabadságát.
-szkv-
Fotó: A-Team/Ignácz Bence