Rényi András művészettörténész, esztéta tavaly a titokzatos El Kazovszkij munkásságával, most a balett merőben újszerű értelmezésével lepte meg a Mindentudás Színházi Egyetemének közönségét. Kíméletlenül lerántotta a leplet a klasszikus táncművészet kulisszatitkairól, és téziseivel az emberi test fizikai jelenlétét, a mozgás mechanizmusát hangsúlyozta a Békéscsabai Jókai Színház népszerű sorozatának évadzáró előadásában. (Niedzielsky Katalin írása)
A táncművészet az idei évadban másodszor került terítékre, előző alkalommal – a hastánc és a színház kapcsolatának bemutatásakor – főleg gyakorlati kérdések hangzottak el az Ibsen Stúdiószínházban. Rényi András témáját úgy vezette be Kovács Edit színművész, esztéta, hogy ezúttal a tánc művészetfilozófiai összefüggéseibe kapunk betekintést.
– A színpadtérben táncoló alak a mozdulatai segítségével, a mozgása dinamikájával akar érzéseket, gondolatokat ébreszteni bennünk. A táncos a teste segítségével fejezi ki azokat az energiákat, amelyeket a színész a szavak segítségével közöl. A táncról ma este mégsem mint a színművészet egyik alkalmazott formanyelvéről lesz szó, hanem mint önálló művészeti ágról, amelyben Rényi András segít nekünk eligazodni – mondta az est házigazdája.
Az ELTE Művészettörténeti Tanszékének intézetvezetője azzal kezdte előadását, hogy sok táncost látott már próbán, színpadon, tanított is a táncművészeti főiskolán, mondandóját tapasztalataira alapozza. Kijelentette, hogy a balett nagyon mesterkélt műfaj, közelről, zene nélkül rendkívül hangos, zajos, ahogyan ugrálnak, zihálnak a táncosok, recseg-ropog alattuk a padló. Iszonyú fizikai munkát végeznek, izzadnak, mint a lovak, sokkoló élmény, amikor például egy törékeny lány spiccen fordul, és a partnerének reszket a keze.
– Rettentően hamis a látvány, mert mást mutat a nézőnek, mint amit valójában csinál a táncos. A közönség lebegő hattyút, angyalt, sellőt, tündérmesét lát, csupa testetlen lényt, pedig a tánc a testről szól, ezt kell megérteni. Az európai tánckultúrában, ami 300-400 éve kezdődött, az ember nem nézi, hanem járja a táncot – magyarázta Rényi András. – A balett látvánnyá teszi a testet, eltünteti mindazt, ami igazán érdekes: hogy a test lényege a gravitáció, a támaszkodás, az esés. A tánc elsősorban nem színpadi műfaj, nem szerep, nem story, tehát nem a színház felől kell megérteni. A színház elvonja a figyelmet az igazán érdekes szempontokról.
A „romantikus hagyomány”, a klasszikus balett „perverz torzításának” leleplezése után arról beszélt Rényi András, hogy a balett nagyon modern művészet. S ha a színpad felől nehéz megérteni a táncot, akkor honnan kell? Úgy véli, a szobrászathoz közelebb áll a műfaj, mert ott sem a kifejezés, hanem az egyensúly a lényeg, különben elborul a szobor.
– Rodinnek fogalma sem volt, mi a tánc, a táncoló testet a levegőben képzelte el, pedig a tánc támaszkodás, rugaszkodás, érkezés, amit meghatároz a táncos talajhoz való viszonya. A szobrászatban és a táncban közös a gravitáció, mindkettőnek az anyaggal van dolga. S mindkettő lényege, hogy mi történik a testtel, amikor táncol. A test nehéz, ezért támaszkodunk, rugaszkodunk, és tudjuk, milyen fontos kitámasztani, egyenesen tartani a derekunkat. A táncon keresztül megtanuljuk, hogy a testünkkel mi mindent tudunk művelni – hangsúlyozta az előadó, miközben szoborreprodukciókat vetített szemléltetésnek.
A rózsa lelke című romantikus történetből láttunk részletet, Mihail Fokin egyfelvonásos darabjában (1910) az orosz sztár, Nizsinszkij táncolt Carl Maria von Weber Aufforderung zum Tanz (Felhívás keringőre) zenéjére. Ezzel a bejátszással bizonyította Rényi András, mi is a klasszikus balett: csupa költőiség, illúzió, látvány, kifejezés. Pont azt nem láttuk, ami a lényeg, az emberi testet, pontosabban láttuk is, meg nem is, „a balett az emberi testet színpadi módon használja”.
– A test a legfontosabb kommunikatív felület: gesztikuláció, mozgás, hang, rengeteg dolog jön le, pillantás, mimika, de itt másnak nézzük, mint ami. A balett akarja így, hogy ne a kommunikatív felületet lássuk benne. A férfi táncos a rózsa, a virág, imitál valamit, ami valójában nem a teste. Ez a testbeszéd elrejti a saját testünket, és valami mást kell a nézőnek a mozdulat mögé elképzelni.
A piruettet, a forgást technikai tudásnak, skillnek nevezte Rényi András, amikor a táncos valamit előad, eljátszik, megmutatja, hogy tud ugrani, és ezzel kockázatot vállal. Az emberi test ugyanis nem forgástest, a balett azonban azzá teszi. Mint mondta, mesterkélt a lány ülése is a Fokin-darabban, nem valódi, csak szerepjáték. Üres a színpadtér, mert a tánc térigényes, a táncos nem ütközhet bútorral vagy partnerrel, a mozgásban nincs spontaneitás, csak sok gyakorlás van mögötte.
– A modern tánc próbálja leválasztani a testet a többi tartalomtól, megérteni magát a táncot és azt, hogy a balett a tanulás függvénye. A balettosok első pozíciója a spicc (en dehors), amivel igyekeznek síkba kiteríteni a testet, pedig az ember könnyen elborul, inkább leül, hogy a súlyát átadja a széknek. Amikor áll az ember, tulajdonképpen ellenáll a gravitációnak, és az állás bizony nagyon fárasztó. Támaszkodni kell, különben nem tudunk semmit sem csinálni – fejtegette Rényi András, akinek kutatási területe Rembrandt, Caravaggio, valamint többek között a modernitás-posztmodernitás kérdése is. – A tánc testi képességek kifinomult változata, a táncos mutatja, hogy így is, meg úgy is tud mozogni, pedig közben kiszolgáltatott a gravitációnak. A balettos valójában közelebb áll a lég- vagy kötéltáncoshoz, mert az ember nem tud a talaj nélkül meglenni.
Az előadó leszögezte: szándékosan nem a testiség, szexus, nemiség, erotika, hanem a testesség, a fizikai jelenlét szemszögéből vizsgálja a táncot. A balettos tengelyes forgástestét, a klasszikus pozíciókat térben gömbként, matematikailag szerkesztett ábrán szemléltette. Megtudtuk: a balett el akarja rejteni a tömeget, ami nehéz, az izzadás rontaná az illúziót. A modern tánc viszont túl akar lépni ezen az átverésen, és meg akarja mutatni a testet. Az Egy faun délutánja volt a másik filmrészlet, amelyen síkban mozognak oldalról a táncosok, az ötletet egy görög váza adta a koreográfusnak, de a síkszerű, reliefkompozíció zsákutcának bizonyult. A klasszikus balett testetlenségét nem sikerült ezzel felülírni Nizsinszkijnek, hiszen az ember nem így táncol, nem síkban tartja magát.
„A klasszikus balett dekonstrukciójaként” Body Remix Goldberg Variációkat láttunk a kanadai Marie Chouinard Company előadásában. A Hattyúk tavának modern feldolgozása rámutat számos, eredetileg „rejtett” mozzanatra: például elég az egyik lábra spicc-cipő, úgyis egy lábon forog a táncos, a másik a kezére kerül madárfejnek.
– Ez a kortárs tánc iránya, megmutatni a lényeget. A klasszikus balett nem kopoghat, ott nincs talaj, a modern rámutat arra, amit egyébként nem látnánk. A jelenetben a protézisek nem betegekre utalnak, hanem arra, hogy az embernek mindig támaszkodnia kell – jelentette ki az előadó.
Josef Nadj koreográfiája, a Habakuk-kommentárok zárta a vetítések sorát. Rényi András elmondta: ez a mű két táncnyelvet kombinál, a pantomimot és a kontakttáncot, majd a táncművészet dicséretével zárta előadását.
– A pantomim lényege, hogy a test mozgásával előállítja a tárgyat, ami nincs jelen, tehát ábrázol; a kontakt nem ábrázol semmit, abban spontán együttműködnek a partnerek. A kontakt-improvizáció a ’60-as évek óta terjedt el Amerikából, nem színpadra készül, a pillanatnyi szituáció műfaja, amelyben megállás nélkül, folyamatosan hancúroznak a talajon. Ez a tánc nem szól semmiről, csak a test képességeiről: az egyik táncos érzékeli a másik súlyát, a talajt, a saját testét. A tánc megtanítja nekünk, hogy a testünk valójában fizikai objektum, megmutatja a működését, antropológiai keretét. Nincs egyetlen más művészet sem, ami erre képes, ami így ösztökéli az embert, hogy figyeljen a testére!
Az izgalmas előadás után Kovács Edit bejelentette, hogy a Mindentudás Színházi Egyeteme a következő évadban is folytatódik, a sorozat első programjára október 3-án várják az érdeklődőket.
Niedzielsky Katalin