A Váratlan találkozások szereplői, Földesi Ágnes Villő és Tege Antal vallanak a darab jellemeiről, helyzeteiről
– Milyen ember Amy és Michael? Olyan, mintha Michael lenne a kezdeményezőbb.
Földesi Ágnes Villő: A darab egy pontján Amy elmondja, hogy az élete kicsúszott a kezéből. Mindnyájan ismerünk olyan embert, aki annak ellenére, hogy például rendkívül intelligens vagy tehetséges valamiben, egyszer csak valamilyen törés hatására gyökértelenné válik, és nem találja a módját annak, hogyan tegyen eleget a kötelességeinek, vagy egyáltalán hogyan találjon vissza a „normális” életbe… Azt hiszem, ebben az érzelmi bizonytalanságban embertípustól függetlenül dominál a félelem – Amy esetében a szeretetlenségtől és a magánytól. Az ő története ebből a szempontból sikertörténet: miután eléri a mélypontot, felismeri, hogy újabb lehetőséget kapott egy másfajta élet kialakítására. Képessé válik kontrollálni az alkoholfüggőségét, és újjáépíti magát. Majd szembejön vele az, amitől mindig is félt, de amire titkon mégis vágyott; a spontaneitás. Méghozzá egy olyan embertől, akiről azt hitte, hogy már nem tud meglepetéseket okozni számára.
Tege Antal: Az, hogy mit gondol magáról az ember, és milyen valójában, az az életben is néha különbözik. Michael sikeres drámaíró, három gyereke és nagyszerű felesége van – mi baja lehetne? Azt gondolja, hogy neki mindent szabad. Amikor vége szakad a kapcsolatuknak, akkor jön rá, hogy hibát követett el. Nem tudom, mit gondol Amyről. Szereti. Azt mondja, amikor elválnak, hogy Amy tökéletes. Van két ember, aki nem veszi észre, hogy egymásnak vannak teremtve. Elvesznek maguktól tíz évet.
– Egy férfi és egy nő története – olyan sokszor láttuk már ezt. Bernard Slade sitcom-író, a darab lírai komédia. Megható vagy humoros inkább a Váratlan találkozások?
Tege Antal: Az angol cím kifejezőbb: Special occasions, azaz különleges alkalmak. Tíz évig élnek külön, és találkoznak életük meghatározó pillanataiban, a gyerekük koncertjén, karácsonykor, Amy esküvőjén, Michael anyjának temetésén, egy hullámvasúton a vidámparkban. Van ebben nevetés és sírás is. Pont a váratlan, különleges alkalmak miatt nagyon emberi pillanatokban látjuk őket.
Földesi Ágnes Villő: Muszáj oldással kísérni az eseményeket, mert ezt a darab műfaja is megkívánja – egyszerűen így van megírva, hogy van benne humor. Ettől viszont nincs elkönnyítve a történet. Biztos vagyok abban, hogy minden néző számára lesz olyan jelenet, ami a témája miatt érzékeny pontot érint, de a mi dolgunk ebben a másfél órában csupán tapintani ezeket a pontokat, és elmesélni egy olyan történetet, ami arról szól, hogy van két ember, akik szeretik egymást. Aztán döntéseket hoznak, amik végül nemcsak a saját, de a másik életére is mély hatással vannak.
– A Váratlan találkozások egy része, úgy tudom, pszichiáternél játszódik. Ott érezzük magunkat biztonságban, ott tud ez a pár mindent kibeszélni? Ilyen a modern ember?
Földesi Ágnes Villő: Amy csoportterápiára jár, mert szüksége van egy közegre, ahol szabadon beszélhet az érzéseiről. Ez szerencsés, ideális tulajdonság a felépüléshez, de hát ugye ez egy színdarab… Azt hiszem, a hétköznapi életben az elfojtás jellemzőbb. Válaszolva a kérdésedre; szerintem nagyszerű dolog, hogy segítséget kérni már nem ciki, és egyre szélesebb a módszerek palettája is. Lassan beépül a kultúránkba, és előbb-utóbb, lehetősége szerint mindenki megtalálhatja a számára legmegfelelőbb segítséget, ha szeretné. A hitelesség és a józan ész határain belül abszolút támogatom.
Tege Antal: Michael tíz pszichiáternél jár a történet során, Amy az anonim alkoholisták gyűlését látogatja. Ezekben a beszélgetésekben mutatkozik meg, milyen ember Michael. Első körben a tanácstalanság viszi oda, utána a feleségét vádolja. Nem nyugodt beszélgetések ezek, nem úgy kell elképzelni, hogy fekszik a díványon, és mesél.
– Ha jól tudom, minimális díszlettel, inkább a helyszínek jelzésszerű megjelenítésével fogjuk látni a darabot. Szeretitek ezt a megoldást? Nagyobb teret ad a színészi játékra?
Földesi Ágnes Villő: Viszont nagyon sokat öltözünk… Ez technikailag ugyanúgy plusz koncentrációt igényel, amíg nem áll be egy jól megszokott automatizmus a jelenetváltások alatt. Szeretem a kis terek intimitását, mert külön feladat játszani a mértékekkel, de ez ugyanúgy elmondható a nagyszínpadról is, ezért most hirtelen azt mondanám, elsősorban technikai hangolás tekintetében érzek különbséget, érzelmileg és fejben ugyanúgy jelen kell lenni. De természetesen ez például darabtól, rendezéstől, szereptől stb. is függ.
Tege Antal: Szándékos volt ez a minimális tér. Fekete-fehér színeket látunk, kellékből is a lehető legkevesebb van, hogy a történetre figyeljenek.
Szilágyiné Szabó Ágnes
