Szeretjük azokat a könyveket, darabokat, cikkeket, amelyek sztárok, művészek kulisszatitkaiba, magánéletébe engednek betekintést. Csikós Attila Két összeillő ember című zenés fantáziája azonban nem a bulvár szintjén, hanem művészi színvonalon állít méltó emléket Szécsi Pál és Domján Edit immár legendás kapcsolatának, két rivaldafényben tündöklő, de valójában magányos, gyötrődő, tragikus sorsú embernek. (Niedzielsky Katalin kritikája)
A Békéscsabai Jókai Színház november 22-ei bemutatóján a Sík Teremben Nagy Róbert és Komáromi Anett keltette életre a ma is népszerű művészlegendákat, az előadást Tarsoly Krisztina rendezte. Felcsendültek a hatvanas évek felejthetetlen slágerei, és a zongoránál Papp Gyula, a magyar rocklegenda, sok jelentős hazai együttes meghatározó billentyűse játszotta a harmadik főszerepet.
A népszerű táncdalénekes és a kedvelt színésznő, két túlságosan érzékeny, szenvedélyes, a külvilág számára vonzó és sikeres, ugyanakkor nagyon szerencsétlen sorsú ember magánéletébe, a kudarcok, mélypontok hátterébe enged bepillantást az előadás. Mindkettőjük életét meghatározta származásuk és gyermekkoruk. Domján Edit apja gyári munkás volt, anyja cseléd, szegénységben éltek, mégis örökké hálával gondolt anyja meséire, dalaira. Színházi és filmszerepeiért Jászai Mari-díjjal tüntették ki, a közönség szerette, ünnepelte, de már fiatalon foglalkozott a halál, az öngyilkosság gondolatával. Nem akart megöregedni, negyvenévesen – karácsonykor – saját kezével vetett véget életének. Szécsi Pál árva gyerekként nevelőszülőkhöz, majd állami gondozásba került, megjelenésének, tehetségének köszönhetően manöken, majd énekes, előadóművész lett, de a siker, a rivaldafény ellenére örökre megmaradt félénk kisfiúnak, aki társaiban, szerelmeiben mindig az anyját is kereste. Az előadás két zaklatott élet mozzanatait, a művészvilág nehézségeit eleveníti fel, miközben a csúcs- és mélypontok, a szerelem és a szakítás utáni öngyilkosságba menekülés folyamatát tárja a néző elé, csodálatos dalok, felejthetetlen dallamok csendülnek fel. A hatvanas évek felidézése nemcsak az akkor fiatal korosztálynak, hanem mindenkinek kivételes élményt nyújt.
A helyszín, a Sík Terem körbe fekete falakkal már eleve vészjósló, előre vetíti, amit már úgyis tudunk. Az előadás szerkezete különös: nem időrend szerint zajlanak az események, az alkotók keretbe foglalták a tíz hónap – a találkozás, a lángoló és pusztító, erősítő és felemésztő szerelem – történetét, és ezt úgy, hogy a kezdeti és a befejező részben – Domján Edit halála után – Szécsi Pál emlékezik, idézi fel a közös hónapokat. De egyszerre mindig csak az egyik színész jelenik meg a színpadon, és ettől nagyon pergő, felfokozott a ritmus, vibrál a légkör, ami a közös élet feszültségeit, zaklatottságát is tükrözi. Szeretik egymást, együtt akarnak élni, de – mint az abszurd drámában – folyton elbeszélnek egymás mellett. A keret uralkodó színe a vörös, fekete, fehér, a középső részben más színek is megjelennek.
Tíz hónap és 12 év korkülönbség. Szécsit az alkohol és a gyógyszerek pusztítják, Domján Edit hiába próbálta életben tartani, megmenteni, nem hagyta amagát. Neki idő és bizalom kellett volna, de az elfoglalt művésznő folyton rohant, a munkába, a színházba menekült – alighanem önmaga és kettőjük elől. Látta Szécsin, hogy beteg, félt, hogy őt is megbetegíti.
A villámpárbeszédek hátborzongatók, arról szólnak, hogy milyen az élet, milyen a halál, a reggeli félelem, a rettegés az idő múlásától, a megöregedéstől, a „pótmamaságtól”. Egyszer közös házat terveztek, máskor Domján titokban elvetette gyermekét, elaltatta a kutyáját, készült – arra az időre, amikor már nem lesz. Szerelmük idején végig Domján Edit próbálta Szécsit életben tartani, megmenteni, aztán ő adja fel hamarabb…
Tarsoly Krisztina igényes, értékes előadást rendezett, tisztelettel, méltósággal kezelte a két legenda emlékét, és szeretettel bánt színész társaival, Nagy Róberttel és Komáromi Anett-tel, akik elegáns és mértéktartó játékukkal megérintették a szíveket, elgondolkodtatták az utókort. Az emlékező-visszapillantó keretbe foglalt tíz hónap történetét nagyon gyorsan változó rövid jelenetek, mozzanatok villantják fel, olyanok, mint a filmkockák, közben a színészek sok szép régi dalt, ma is népszerű slágert énekelnek. Papp Gyula zongorajátékával nemcsak nagyban emelte az est színvonalát, hanem igazi társként, harmadik főszereplőként járult hozzá a produkció hangulatához, sikeréhez, amikor a zenével elandalította, a múltba röpítette a közönséget.
Niedzielsky Katalin
Fotó: Nyári Attila/ A-TEAM