A García Lorca-darab, a Bernarda Alba háza mint a spanyol irodalom egyik klasszikusa, számtalan alkalommal szerepelt már a világ színpadain, mondanivalója örök érvényű az elfojtott, égető vágyról és a végső soron indokolhatatlan, zsarnoki elnyomásról (részlet Hrecska Renáta kritikájából).
Feldolgozásaira jellemző, hogy csak a történet női alakjait látja a közönség, az özvegységre jutott édesanya és öt lánya életébe a hozomány reményében kérőként érkező Pepe Romano rejtve marad, csak a nők érzelmeire gyakorolt hatásában mutatkozik meg. A Békéscsabai Jókai Színház ehhez képest több szempontból is rendkívül bátran és szabadon nyúlt egy flamencóval átitatott tánc- vagy még inkább mozgásszínházzá alakítva a drámát. Béres László megosztó előadást állított színpadra, amely azonban kifejezetten nagy munkát követel a részt vevő művészektől: Kovács Edit Bernarda Alba szerepében jó párost alkot Kara Tündével, aki Poncia, a szolgáló szerepében sikerrel képviseli az anya túlkapásaival szemben a realitást. Jellemző azonban az előadásra, hogy kevésbé képes a műben rejlő lélektani lehetőségeket kihasználni. Durva brutalitással veri lányait Bernarda, Pepe Romano (Vadász Gábor) hosszú másodperceken keresztül leplezetlenül teszi magáévá a legkisebb lányt, Adelát (Tarsoly Krisztina), illetve a szöveggel és színészi játékkal kifejezendő érzéseket dobolással, tapsolással, spanyol táncra csak nyomokban emlékeztető mozgásformákkal hidalja át a rendezés. García Lorcánál a lány halálával az anya esélyt kap arra, hogy rádöbbenjen tettének súlyosságára – azonban semmi nem változik, hiszen Bernarda tovább folytathatja kegyetlen gyászát. Arról gondolkodtat el, hogy bármely külső körülmény – legyen az tragédia vagy áldás, okozzuk magunk vagy rajtunk kívül álló erő – csak a lehetőséget adja meg a változtatásra. A lépéseket senki nem teszi meg helyettünk.
