A Sonkamenüett alkotói nem ígérnek könnyű álmot, kikapcsolódást; a közönségtől bekapcsolt üzemmódot, szellemi jelenlétet várnak el, cserébe katarzist ígérnek. December 9-én rokokó musical ősbemutatója lesz, a Békéscsabai Jókai Színház és az Aradi Kamaraszínház közös produkciójának első olvasópróbáját november 15-én tartották a művészek. (Niedzielsky Katalin tudósítása) Seregi Zoltán igazgató köszöntőjében a két teátrum kiváló kapcsolatát, előadásait, fesztiválsikereit méltatta. Bemutatta a társszerzőket, közreműködőket, majd elviharzott egy másik „fellépésre”. A francia Raymond Cousse Stratégia két sonkára című regénye nyomán, amelyet Oberten János fordított, Nótáros Lajos és Fekete Réka (az Aradi Kamaraszínház alapítótagjai), valamint Tapasztó Ernő írta meg a Sonkamenüettet. A színpadi átdolgozás a műfajra utaló Rokokó musical alcímet kapta. Dramaturg Fekete Réka, és az előadást egyedül Tege Antal játssza. Tapasztó Ernő rendezi, aki a játékteret és a jelmezeket is tervezte. Borsos Pál és Éder Enikő zenéjére Lackfi János, Fekete Réka és Éder Enikő írta a dalszövegeket. Nótáros Lajos a szerzőről elmondta, hogy Európában jól ismert, az abszurd és főleg Samuel Beckett lelkes követője volt, de Ionescóval is kapcsolatban állt. A nagy példakép után két évvel, 1991-ben, pontosan annak halála napján, december 22-én lett öngyilkos. A hatvanas évek végén írta Stratégia című regényét, a Gyerekességeket ma is játsszák egész Európában. Elhangzott, hogy a hetvenes években született művet a társszerzők mára kicsit porosnak találták, ezért igyekeztek felfrissíteni, „felhozni a mai érzékenység szintjére”, ami nem volt egyszerű, mert a francia nyelv nem áll túl közel a magyarhoz. Nagy változás az eredeti műhöz képest, hogy a kis létszámú alkotógárda „behozta a zenét” a koncepcióba. Tapasztó Ernő a próbaidőszakról úgy fogalmazott, hogy abban két jó dolog van, amikor nekifognak és amikor befejezik. Mint mondta, előtte meg utána semmit sem tudnak a darabról. –   A lényeg, hogy a nézőt nem kikapcsolni akarjuk, hanem bekapcsolni és úgy tartani. Katarzis csak akkor érhető el a színház és a néző között, ha sikerül az előadással bekapcsolva tartanunk a közönséget. Ehhez persze sajátos nyelvet, logikát kell teremtenünk – hangsúlyozta a rendező. Tege Antal színművész arra emlékeztetett, hogy az aradi társulat színházi látásmódját jelentősen kitágította, felfrissítette. Kiemelte, hogy míg a kőszínház bizonyos korlátok között működik, a kamarában sokkal nagyobb a szabadság, de fontos, hogy a néző számára önfeledt játék jöjjön létre. Azért sokan mégis inkább szórakozni, kikapcsolódni jönnek a színházba. Hogyan lehet számukra vonzóvá tenni az abszurd műfaját, anélkül, hogy elriasztanánk őket a szellemi jelenlét szükségességétől? – kérdeztem Tapasztó Ernőtől. –   Akik kikapcsolódni szeretnének, általában az Operettszínházba váltanak jegyet, vagy a Jókai Színházban is, mint minden kőszínház repertoárján vannak olyan előadások, amelyek kikapcsolják a nézőt. Természetesen csak akkor, ha jók, mert ha nem, akkor az ember csak bosszankodik. Úgy gondolom, egy stúdiószínpadon kellenek ilyen előadások, mert minden városban megvan az a réteg, amely kívánja ezt a fajta színházat. A kultúrának mindig el kell gondolkodtatni valamiről, csak a gondolkodás hozhat valamiféle boldogságot az ember életébe. Olyat még nem láttam, hogy a nem gondolkodásnak lett volna valamiféle eredménye. Ott, ahol a néző megijed attól, hogy gondolkodnia kell, elég nagy a baj. S tévedünk, ha magunkat és a nézőt alábecsüljük. Rossz válasznak tartom, ha a kultúrát gyártók erre azt mondják, hogy akkor csak vidám előadásokat akarnak csinálni – magyarázta a rendező. A hatvanas, hetvenes évek abszurd színháza tulajdonképpen kortárs művészet. Mégis frissítésre szorult? Tapasztó Ernő úgy véli, a színháznak mindig újítania kell, ahogyan az embernek is folyton meg kell újulnia. –   Nem írhatjuk ugyanazokat a regényeket ma, amelyeket megírtak már száz évvel ezelőtt, és a hetvenes évek darabját is alaposan át kell dolgozni. A klasszikus darabok helye a nagyszínpad, stúdiótérben pedig ezt a műfajt vállaljuk. Reméljük, több szakmai műhelyben, fesztiválon meg tudjuk majd mutatni. A Rokokó musical alcím ugyanakkor kifejezetten nézőcsalogató, sőt, némi ellentmondás is van a fajsúlyos tartalom és a zenés műfajra utalás között. –   Pont az ellensúlyozás volt a célunk a Sonkamenüett cím és a Rokokó musical alcím között – mondta Tapasztó Ernő. –  Egyszemélyes musical, ráadásul rokokó. Ez azt jelenti, hogy mindent bele fogunk tenni, amit ebben a pillanatban a világról gondolunk. Amikor alkotunk, merjünk szabadok lenni! Akár klasszikus drámáról vagy operettről van szó, merjük elmondani, hogy mit gondolunk a világról! Ha csak általánosságban merünk gondolkodni, középszerű dolgok születnek. Ki fogalmazza meg a lényeget, ha nem a színház, amely a leggyorsabban el tud jutni a közönségnek, és a legélőbb műfaj a koncerten kívül?! Sonkamenü, rokokó musical – ez egy játék, ahol az emberek játszani fognak önmaguk, valamint a színház határaival, miközben mindig hangsúlyozni kell a gondolat, a tett szabadságát! Niedzielsky Katalin