Zalán Tibor: Midőn halni készült című drámája kapcsán Bartus Gyula, Jászai-díjas színművésszel beszélgettünk, aki Janus Pannoniust alakítja a darabban. – Milyen volt a próbafolyamat? Te hogyan élted meg? – Amikor hét évvel ezelőtt találkoztam az anyaggal, már akkor is nagyon tetszett. Szeretem Zalán darabjait. Nagyon jó filozófiája van az életről, rálátása a lelkületekre és a lelkekre, az emberre. Arra, hogy bizonyos szituációkban, helyzetekben miket léphet, vagy miket nem. Ezt mindig filozofikusan oldja meg, mindig pszichéből indítja a szerepet. Izgalmas karaktert tudott írni Janusból is, és félelmetes, hogy mennyi minden van benne. Mennyi költészet, meg lendület, hevület, politika, hazaszeretet, igazságérzet, szerelem. Az élet igenlése. Azt írja benne, hogy „az igazságban nem az igazat keresem, hanem az igaz élethez való lehetőség útjait”. Tele van bölcselettel minden egyes monológ. Igyekeztem szünetet tartani azokon a helyeken, ahol szükség van arra, hogy a néző elgondolkodjon a mondanivalón. Az én lelkemet komolyan megviselik azok a szörnyűségek, amik történnek a világban, körülöttünk, és tőlünk nem is olyan messze. Mi pedig úgy teszünk, mintha semmi nem történne. Az ember túlélőpéldány és nem biztos, hogy a túlélés a megoldás a problémákra. Annyi mindent tehetnénk, jobbá fordíthatnánk a világot mi itt kicsiben is. Mindenki a maga területén tehetne érte. Zalán, mint Babérkoszorú-díjas költő, a gondolatiságával, a világnézetével, a filozófiájával próbál valamiféle rendet teremteni a világban. Van, aki elolvassa, van, aki értékeli, van a színész, aki eljátssza, és a rendező, jelen esetben Merő Béla, aki eljátszatja a darabot. Hiszem, hogy ezzel a munkával az emberek értéket kapnak, szélesebb rálátást a világra. Egy színháznak nevelni kell a közönségét, ez a küldetése. Ha az életben mindenki ezeket megkeresné a saját munkájában, életében akkor nem kellene félünk semmitől. A háború borzalmait, a mai generációk Európában hála Istennek nem ismerik, én azért tele vagyok félelemmel. Borzalmas dolog lehet, aki túlélte azt mondta, hogy mindent el lehet viselni, csak a háborút nem. Fotókat nézegettem, amin az elfogott ellenségen gyakoroltatták az újoncokkal a szuronyrohamot. Borzasztó! Mindenkit anya szült, mindenkiért megszenvedtek, mindenkit vagy szerelemben nemzettek vagy rajongásban, imádatban. Az élet olyan szép dolog, a háború pedig borzalmas. Zalán darabjaiban ez is benne van. Én erről már régen szerettem volna beszélni a színpadon. Mátyás király és Janus Pannonius ellentéte ezen a síkon mozog, ez az, ami meghatározza az ő különbözőségüket. Mátyás világbirodalmat akar, Janus pedig békét szeretne és gyűlöli a háborút, a lovakat, a fegyvereket, mert tönkre megy a paraszt termése, az értékek elvesznek. Az embernek nincs joga elvenni más ember életét, nincs jogában elvenni a lovát, az autóját, nincs joga elvenni az országát, a termőföldjét, az életét, a vizét. Ezek nagyon komoly filozófiák, komoly érzésvilág és sebezhetőség is egyben, hiszen aki túl sok mindenért aggódik, azt könnyen szétszedi a világ, azt magára hagyják. Nem szívesen beszélgetnek vele, elkerülik, mert mindig filozofál, mindig az életet akarja megváltani. Sajnos ma nem sok ember van, aki gondolkodik azon, hogy hogyan lehetne szebbé és jobbá tenni az életet, hogy az igazság vezéreljen minden cselekedetet. – Ezek nagyon komoly filozófiák és üzenetek, mit tettél azért, hogy ez befogadható legyen monodrámaként? – A monodráma nagyon nehéz műfaj, mindenkinek. Nem csak a színésznek, hanem a közönségnek is. Egyetlen embert hetven percen keresztül hallgatni nem egyszerű. A partnerem az előadásban egy fiatal kolléganő, Komlósi Kata, ő segít változatossá tenni a helyzeteket, és a darab végét vele, párbeszéddel fejezzük be. Nagyon kell vigyázni, hogy ne váljon unalmassá az előadás. Bízom benne, hogy igaz szituációt tudtam játszani, teremteni a színpadon, hogy ennek az embernek a haláltusája, tulajdonképpen az utolsó órája, hatással volt az emberekre. – Utolsó óra? Ez reális idő? – Igen, nincs időmúlás a darabban. Egy óra 15 perc az előadás. Ezt úgy kellett végigcsinálni, hogy közben a közönség belefeledkezzen, hogy egy embert lát a színpadon. Janus mérhetetlen nagy elme volt és sokáig nem is nagyon lehetett a verseit iskolákban tanítani, nálunk főleg! Egyrészt latinról‑magyarra kellett fordítani, mert latinul írt, másrészt nagyon erotikus és pajzán verseket is írt. Akkor, abban a közegben, amikor ő írt, abban a kultúrában ez természetes volt, ezt akkor föl lehetett vállalni. – Merő Bélával mennyire gondolkodtok azonos módon a színházról, erről a darabról? – Nagyon szeretek Bélával dolgozni, nagyon hasonló a színházi gondolkodásunk és számomra ez megtisztelő. Én Bélát még Zalaegerszegről ismerem, ’83 óta. A zalaegerszegi színház megalapítása az ő nevéhez fűződik, mint ahogyan még sok más magyar színházé is. Nagyszerű rendező! Én nagyon nagy színházi szakembernek tartom, vele jó beszélgetni a színházról, jó alkotni, tökéletesen megbízom benne és megtisztelő, hogy megbízik bennem, mint színészben. De ez azért van, mert értjük egymást, értjük egymás nyelvét, színházszeretetét, törekvését, és ez nagyszerű dolog. Hálás vagyok érte, hogy találkozhattam vele. 1983-ban még fiatal sorkatona voltam, előfelvételis a színművészetin, és csodálattal néztem a dolgait. Szóval, jó kis műhelymunka volt ez, lelket felüdítő. – A Magyar Művészeti Akadémia meghívására is játszottátok az előadást. – Nagyon örültem neki, hogy egy monodrámával mehetek a Pesti Vigadó színpadára játszani. A színházat keresték meg azzal, hogy Zalán Tibor: Midőn halni készült című előadását szeretnék meghívni egy kamaraszínházi sorozaton belül. A produkció után beszélgetést is tartottak az íróval, a rendezővel és neves irodalomtörténészekkel. Csodálatos kritikákat fogalmaztak meg miután megnézték, ez mindannyiunknak nagyon jól esett. Visszaigazolás, amikor szakmailag hiteles embereknek tetszik, amit csinálsz. Mindig vágytam a nagy feladatokra, szeretem az ilyen agyat, fizikumot, a szervezetet megterhelő és szipolyozó vastag szerepeket. Leköti az energiámat és nagyon jól eső érzés, hogy ekkora feladatban is helytállhatok. R.M.
