Hogyan válik egy legépelt, spirálozott példányból, jelzésszerű díszletből, kellékekből egy színpadi alkotás? Lezó Nóra blogja. 2015. 11. 13. Valami befejeződik Ez a nap is eljött 🙂 hetek óta tartó intenzív munka eredményét láthatjuk a ma esti premieren (ami péntek és ráadásul 13.-a). Némi javítás, kihúzás a szövegben, sok-sok szövegtanulás, instrukciók, előbb jelzésszerű, mostanra valódi kellékek, díszletek, csiszolgatások, vadhajtások lemetszése – ez jellemezte az elmúlt heteket. A szereplők a magukévá tették a karaktereket, eggyé váltak velük. Innentől kezdve a darab megkezdi önálló működését. Mindenkinek szívből ajánlom megnézésre és hiszem, hogy építő jelleggel hat majd az édesanyjával/gyermekével való kapcsolatára. 2015. 11. 12. Elő a zsepikkel! Nem akarom lelőni a poént (hihi, micsoda asszociáció), de aki egy kicsit érzékenyebb lelkű és még ráadásul édesanya is, az feltétlenül hozzon magával zsepit. Akik ugyanis már látták (pl. most a főpróbahéten), mind végigsírták. Ezt csak azért mondom, hogy legyen mire számítani. Kihagyni nagy kár lenne, mert párját ritkítja az a darab, ami ekkora hatással van egyszerre több emberre. 2015. 11. 11. Az utolsó délelőtti próba Ma volt az utolsó délelőtt, amikor ezt a darabot próbáltuk. Holnap este hétkor nyilvános főpróba, pénteken pedig premier. Egy érdekes, izgalmas, nem szokványos, de mégis mindenki számára ismerős témájú darab készült az elmúlt néhány hétben. Különösebb zökkenők nélkül zajlottak a próbák, megvannak a fogyókellékek (azért fogyó, mert elfogy, elhasználódik, minden előadásra be kell szerezni, pl. csoki), a díszlet, a hang, a világítás. Még este lesz egy próba, utána már élesben megy. 🙂 2015. 11. 11. Együtt élünk, vagy csak egymás mellett? Megint egy sokakat érintő kérdés… a mamahotel kapcsán már írtam erről. Hiába élnek egy fedél alatt, töltik együtt a nap 24 óráját, Jessie-nek és Thelmának még mindig vannak olyan titkai, tervei, vágyai, amikről a másikuk nem tud. És amikor ezek kiderülnek, az természetesen a meglepetés erejével hat rájuk, nocsak-nocsak. Nem azzal van probléma, hogy vannak saját gondolataik, dehogy. Hanem azzal, hogy olyan, eddig feltáratlan titkokról szedték le a tetőt, amiket ha időben (korábban) ki-/átbeszélnek, talán másképp alakult volna az életük. Maga az együttélés ténye még nem garancia a másik (meg)ismerésére. Ismét egy paradoxon: azzal bútorozunk össze, akit ismerünk, akivel jó együtt lenni, akihez szeretünk hazamenni és egyszer csak az derül ki, hogy mennyire nem tudunk egymásról semmit. Tanulság: okosan válasszuk meg, kivel élünk együtt és ha már ugyanaz a kulcsunk a közös kecóhoz, ne hagyjuk elmenni a másikat magunk mellett és mi is tartsunk vele lépést. 2015. 11. 10. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve Mind ismerjük azt a helyzetet, amikor jót akarunk valakinek (jellemzően egy hozzánk közel álló embernek), de rosszat teszünk vele mégis. Ilyenkor minket is mardos a bűntudat, hogy mit kellett volna másképp csinálnunk, hogyan kellett volna segítenünk. Nem hibáztathatjuk magunkat, mert minden bizonnyal a jó szándék és a segíteni akarás vezérelt minket abban, hogy a szeretett embernek megkönnyítsük az életét, de egy dolgot nem szabad elfelejtenünk: nem élhetjük a másik életét. Ami szerintünk jó neki, az nem biztos, hogy számára is megfelelő. Tisztelnünk kell annyira a másikat, hogy hagyjuk neki, hadd járja a saját útját és akkor nyújtjuk felé a segítő kezet, amikor ő kéri. Nagyon sok szülő esik ebbe a hibába, mert azt hiszi, ő ismeri a legjobban a gyerekét, tehát kétséget kizáróan tudja, mi a legjobb neki. Ott szokott elcsúszni a dolog, hogy vagy nem ismeri igazán, vagy nem tudja, mi a jó neki. Thelma, Jessie anyja is ezt a hibát követte el. 2015. 11. 10. „Én leszek, aki rendbehozza majd az életed…” Van a darabban egy mondatnyi utalás az éneklésre. Nem volt kikötve, hogy melyik dalból kell énekelni, próbán találták ki (nyilván nem a Boci, boci tarká-ra esett a választás; az eléggé nevetséges lett volna). Ez az egy sor viszont olyan beszédes, olyan sokatmondó és annyira jellemzi a darabot, hogy jobbat nem is találhattak volna a lányok, akár Freud-i elszólásnak is mondhatnám. Ugyanakkor ott van benne az a csipetnyi paradoxon, ami szintén végigvonul a darabon, jelen esetben: ő rontotta el, de rendbehozni is ő akarja. De ki az az ő? Majd kiderül 🙂 2015. 11. 09. „Nagy utazás az életünk” Jessie az életet a buszozáshoz hasonlítja: zötykölődünk, melegünk van, nagy a zaj, de haladunk, jó esetben. Még jobb esetben előre. Nagy közhely, de épp ezért igaz: az utazás, az úton levés a lényeg, nem is annyira a cél. Jessie-nek célja sincs és úton sincs (és busza sincs, hihi). Mit tehet ilyenkor az ember? Azt, amit Jessie. 2015. 11. 09. Sajtónyilvánosság Elérkeztünk a bemutató hetéhez, vagyis a főpróbahéthez 🙂 Mától kezdve délelőtt és délután is próba van, a délutánin a sajtó is megjelent. Interjúk, fotózások zajlottak egész délután és este. Hirtelen meglepően sokan lettünk, majdnem olyan volt a próba, mintha nyilvános lenne. 2015. 11. 07. „Vajon büszke lenne-e a kisgyerek, aki voltál, a felnőttre, aki lettél?” Ez az idézet jutott eszembe a mai próbán, Jessie-t hallgatva, miközben a gyerekkoráról mesélt. Ha mi is megnézzük a gyerekkori képeinket, ahogyan ő is tette, mi jut eszünkbe azon kívül, hogy cukik voltunk? Eszünkbe jut valami egyáltalán? Ilyennek képzeltük a felnőttkori önmagunkat? Jobb vagy rosszabb lett a végeredmény? Javíthatunk rajta, ha nem vagyunk elégedettek? 2015. 11. 06. Összpróba A mai nappal megvolt az első összpróba, ami azt jelenti, hogy először ment le a darab egyben. Kicsit hosszabb volt a tervezett időtartamnál, de ez elsőre teljesen rendben van (az lenne szokatlan, ha nem így történne). Ez fontos része a próbának, mert a rendező is, a színészek is, a műszak is először „szembesül” az egész darabbal, egyben. Ilyenkor még lehet csiszolni, ha valami nem működik, nem passzol, hiányzik, túl sok van belőle, stb. Ez a mostani összpróba gördülékeny volt, nem volt probléma sem a díszlettel, sem a kellékekkel, sem a szöveggel. 2015. 11. 05. Mamahotel Napjaink jelensége, amikor 30+-os felnőttek otthon laknak a szülőknél. Vagy dolgoznak, vagy nem, vagy már megint/még mindig tanulnak. Azért érdekes ez, mert a darab idejében ez nemigen volt szokás, viszont tetten érhetjük. A mama házába lakik a lány, de mégis a lány visel gondot a mamára. Ez az érdekes kettősség megy végig az egész darabon: ki kinek a gyereke vagy a szülője? Megesik, hogy a gyerek gondot visel az idős és/vagy beteg szülőre, tehát létrejön a szerepcsere, itt viszont nem annyira idős (főleg nem beteg) a mama. Akkor miért? Erre is választ adnak. 2015. 11. 05. Állnak a falak Na, most már megvan a díszlet is, működik, hallatszik, látszik minden. Így egészen más perspektívába kerül a darab, kezd előadás-formája lenni. 2015. 11. 04. Ízelítő a díszletből Ismerős? Horgolás a fotelon, a tévén, a szekrényen és minden elképzelhetetlen felületen. Nippek a tévé tetején. Tárcsázós telefon. Csokisdoboz. Régi teafőző (lehet, hogy nem az, de szerintem 10-ből 10-en erre használták). Ezt látjuk, itt történik minden. 2015. 11. 04. Irónia nem egy ország…. …ahol az irónok laknak 😀 Inkább ember. Együtt lehet vele élni, el lehet kerülni, lehet vele csak alkalomadtán randizni, de nem érdemes figyelmen kívül hagyni, mert így is-úgy is utolér, ami viszont csúnya találkozást eredményez. Inkább legyen barát, mint ellenség, már csak azért is, mert nem bunkó, csak őszinte. Már a címben is megismerkedünk vele, a darabban pedig – ha figyelünk – tetten érhetjük. Kérdés, hogy ki, mikor, miért és hogyan találkozik vele. 2015. 10. 29. Fölösleges ember. Tényleg létezik ilyen? Első olvasatra abszurdnak tűnhet: mindenkire szükség van, mindenki valamilyen életfeladattal jön a világra, mindennek van oka, célja, ésatöbbi, ugye. De mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik nem jók semmire, nem tudnak igazán semmit, nem képesek érzelmek adására-vevésére (és itt most nem a pszichiátriai esetekről van szó). Mi a teendő akkor, ha valaki ezt felismeri magában? Változtat ezen? Hogyan? A darabban ezt a kérdést boncolgatják és meg is adják rá a választ. 2015. 10. 28. Látszanak a körvonalak. Ahogy egyre előrébb haladunk az időben, úgy válik egyre láthatóbbá a darab. Immár nem csak ceruzával vannak megrajzolva a darab körvonalai, hanem elkezdődött a tinta használata is. Egyre magabiztosabb vonalvezetéssel alakul a mű, az instrukciók kezdenek szárba szökkenni, a karakterek lassacskán életre kelnek. Van még munka, de a vadhajtás egyre kevesebb. Most már csak a szövegek pontosítása van hátra, a hangsúlyok, mimikák kidolgozása az elsődleges. Érdekes megfigyelni, hogy válik egyre inkább a szereplők sajátjává a karakter. Már kezd eltűnni a „magánszemély”, erőteljesebb a megformálni kívánt anya és lány. Előkerülnek tehát a színesceruzák, bár a használatuk még bizonytalan kicsit. 2015. 10. 23. Édes, mint a ……..? Egy kis gasztro-élmény: a szereplők esznek a darabban. Nincs konkrét étkezés, inkább nasinak mondanám, ugyanis csokit majszolnak. Édességet. Mi lehet édes? A bűn, a méreg, a bosszú, az élet, a szeretet, az élmény és… az anya is az. Mind ismerjük a szer-etet szójátékot. Mindig a lány etet. És mindig az anyját, senki mást. A lány ad, az anya pedig (be)kajálja. Szó szerint is és átvitt értelemben is bekajál mindent, amit a lányától kap. Elveszi, el- és befogadja. Persze néha ellenkezik, ami nem meglepő, hiszen emberből van, de az elutasítás távol áll tőle. A lány ezzel természetesen tisztában van, de nincs benne manipuláció. Egyértelmű helyzetet teremt, egyértelmű közléseket tesz, egyértelműen cselekszik. Felnőtt. A történetben még az innivaló is édes: kakaó, ami mindannyiunknak visszahozza a gyerekkort. Ez az anya érdeme, kivételesen ő készíti. Itt megjelenik egy kettősség: kakaót csinál a (felnőtt) gyerekének, de közben ő maga a gyerek, akit csokival etetnek. Mindeközben egészen intenzív, családias beszélgetés zajlik kettejük között, már-már idillikus. Édesek. 2015. 10. 21. Született feleségek, avagy anyák és lányok A próbákat nézve eszembe jutott a mindenki által ismert és méltán népszerű Született feleségek néhány karaktere: Susan és Julie, Felicia és Beth. Anyák és lányok. Susanék esetében felcserélődtek a szerepek: Julie volt az anya, pedig nem volt köztük jelentős korkülönbség, ahogyan az ilyen szerepcserés viszonyoknál általában lenni szokott. Feliciáék esetében (a nő, aki levágta az ujját) pedig az anya mindenen és mindenkin uralkodni vágyó, mindenkit saját szolgálatába állítani akaró karakter, aki a saját lányát (Beth) is csupán egy eszközként használja. Ettől még az sem tartja vissza, hogy távol élnek egymástól, Felicia konkrétan a sitten van. Mi köze a sorozatnak a darabhoz? A darabban az anya karakterében valami furcsa elegyet alkot ez a két sorozatszereplő. Teljesen különbözőek és persze nem egy az egyben ugyanaz a kettő, de félelmetesen hasonlóak: egyszerre gyámolításra szoruló gyerek és a lányát saját szolgálatába állítani akaró anya. 2015.10.20. Valami elkezdődik…. Egy kétszereplős dráma van kibontakozóban a Jókai Színház Stúdiószínházának deszkáin. Anyát és lányát látjuk az otthonukban, életüket kb. másfél órába sűrítve. Az anya-lánya viszony lehet jó, rossz, viharos, harmonikus, ellentmondásos, de akármilyen is: hatással van mindkét fél személyiségére. Ebben a darabban egy olyan kapcsolatba nyerünk betekintést, amely mindannyiunk számára ismerős, akár úgy, hogy hallottunk efféléről, akár úgy, hogy a saját bőrünkön tapasztaljuk/tuk meg. Mindannyiunkkal megtörténhet a darab egy-egy szituációja; a teljes történet azonban egyikünkkel sem történt meg. Stúdiódarab, tehát testközelből, premier plánban tárul elénk az élet egy darabja. A díszlet jelentős része már megvan, a kellékek is javarészt, a jelmez is nagyjából. A játék kibontakozóban, a szöveg még feldolgozás alatt. A példányokat (szövegkönyveket) áthúzások, átírások, kisebb-nagyobb jegyzetek tarkítják. A megismerés már megtörtént, most az ismerkedés van középpontban. Sűrű és intenzív a darab. A produkció körvonalai ceruzával már meg vannak rajzolva.
