A 2015/2016-os évad talán legfontosabb produkciója volt Katona József Bánk bánja színházunkban. Zalán Tibor dramaturg „átvezetése” Szabó K. István rendezésében nagy sikert aratott nézőink körében. A darabról Szűcs Katalin Ágnes írt kritikát a Crikai lapokban.
A külföldi klasszikusokkal lényegesen könnyebb a dolga a színháznak, mint a nemzetiekkel: ha nehézkesnek, túlságosan archaikusnak érzi a régi fordítást, „rendel”, inspirál újat. Szinte kortársunkként szólal meg például Molière Petri György, Shakespeare Nádasdy Ádám fordításában, de egy-egy dráma esetében akár több verzióból is válogathatnak a színre vivők. Még ilyenkor is megesik, hogy a szállóigévé lett nyelvi fordulatok felváltása (avagy „leváltása”) új keletű megfogalmazásokkal berzenkedést vált ki, hiányérzetet kelt, nemzeti klasszikus szövegéhez nyúlni azonban hosszú ideig istenkísértésnek tetszett. A modernkori színház számára érdemben először Illyés Gyula „avatkozott” Katona Bánk bánjába a 70-es évek közepén, erősen vitatott eredménnyel. (Hevesi Sándor is célul tűzte 1928-ban a darab megújítását, ám az ellenállás egészen a parlamenti interpellációig fajult.) Bécsy Tamáskifejezetten sikerületlennek tartotta Illyés „átigazítását”, nem is került sokszor ez a változat színpadra. 2011-ben a Kecskeméti Katona József Színház Bagó Bertalan rendezte, mai környezetben, mai ruhákban játszott előadásához Szabó Borbála „ültette át mai magyar nyelve” – ahogyan a színlap fogalmazott – a művet, jobbára pozitív kritikai visszhangot keltve. A Békéscsabai Jókai Színházban Szabó K. István rendező inspirációjára Zalán Tibor „átvezetésében” szólelt meg a darab. És valóban megszólalt. Zalán szövege első hallásra szinte észrevétlenül tette érthetővé az eredetileg nehézkesnek, cikornyásnak ható mondatokat, megőrizve az archaikus hangzást, ám megsegítve a jelentést. Szövege valóban átvezeti múltból a jelenbe Katona drámáját s az abban megfogalmazódó kérdéseket, finoman, érzékenyen, alázattal, kitűnő alapot szolgáltatva Szabó K. gondolatilag tiszta, teatralitásában rendkívül erőteljes rendezéséhez. Mira János gyönyörűen világított díszlete az ódon boltívek rendíthetetlen titkait a félbehagyott építkezés, renoválás képzetével, hangulatával ötvözte; a kulturális örökséget jelképező zongora, színházi zsöllyék, templomi padsorok hányódnak állványok, festékes hordó, talicska, vödör között, múlt és jelen korokon átívelő kapcsolatát jelentésgazdagon érzékeltetve. És Rátkai Erzsébet jelmezei is „átvezettek” Bánk korától Katonáén át máig: abroncsos szoknyától a zsinóros mentén, szőrmegalléros kulákkabáton, bricsesznadrágon át a kiskosztümig s a világháborús katonaköpenyig. Mint málló vakolatú épületek falain a múlt rétegei, úgy jelentek meg az eklektikus viseletek révén különböző korszakok s társadalmi rétegek a színpadon, a klasszikus műveknek azt a sajátosságát is szemléletesen érzékeltetve, hogy minden időkben változik a bennük felvetett problémák jelentése, akusztikája. Ebben az előadásban szinte vádiratként hangzott el a talicskával, katonaköpenyben érkező Tiborc panasza Jancsik Ferenc nagyon erős alakításában, s mélyen elgondolkodtató az idegengyűlöletre, a polgárháborús veszélyre vonatkozó sorok, vagy a közmegegyezést sürgetők a zsarnok királyné hatalmának megdöntése érdekében. Nem aktualizált az előadás – amit üdvözölt is némely recenzens –, ám igen aktuális kérdéseket tett plasztikussá, a markáns vizuális hatás mellett erős intellektuális élményként, egyenletes színészi összjátékkal.
Szűcs Katalin Ágnes (Criticai lapok)
