Szerelem, vígjáték, kitűnő színészek – mindez csupa hívószó, és a közönség jól szórakozik. Murray Schisgal vígjátékának bemutatóját március 6-án a Sík Ferenc Kamaraszínházban láthattuk Liszi Melindával, Csomós Lajossal és Tege Antallal, Katkó Ferenc rendezésében. (Niedzielsky Katalin kritikája)
Egyedül a kivilágított vízparti sétány nyugodt és elegáns, mert a többi szereplő bizony egyik sem százas, mindnek van valami defektje. Aztán a vígjáték sem tűnik annyira viccesnek, minél több éles helyzetben megnyilvánulnak, kitálalnak ezek a fura figurák. A meglepő az, hogy a sok hülyeségük ellenére mégsem távolodunk el tőlük, hanem inkább – ha megértést nem is, de – együttérzést keltenek, s már kezdünk drukkolni nekik, hogy jobbra forduljon a sorsuk.
A stúdiódarabokban szeretjük a színészek közelségét, a kiváló alakításokat, ami itt különösen fontos, sőt kötelező, de ez a sétány most remekül kitágítja a teret, van magaslat, mélység és levegő, folyó valahol lenn, ahol csobbanni és ahonnan visszatérni is lehet. Az impozáns díszlet hihető környezetet varázsol, hogy abban három kiváló színész életre keltsen három eléggé bolondos alakot.
Mire jó a véletlen találkozás 25 év után, a vízparti terápia, ahol kiönthetjük a szívünket, túllicitálhatjuk barátunkat a bajaink felsorolásában, ahol egyáltalán beszélhetünk és meghallgathatnak? Az már a dráma határát súrolja, hogy egy ilyen beszélgetéshez, terápiához először majdnem öngyilkosnak kell lenni. Akárcsak az, hogy a kommunikáció bizony beteges ösztönöket és gyilkos terveket is felszínre hozhat, aztán felemelő, amikor elhangzik annyi szép gondolat az élet értelméről, arról, hogy valamiben mindenkinek bíznia kell, és szerelem, szeretet nélkül nem is élet az élet. Hasznos a terápia, ami a másik ember megértéséről szól, hatásos a grafikon a szexuális együttlétek sűrűségéről és a sok poén, amely alkalmat kínál, hogy párhuzamot vonjunk saját tapasztalatainkkal.
De kikkel is van itt dolgunk? Az egyik szereplő nem látja élete értelmét, öngyilkos akar lenni, a másik a feleségétől akar megszabadulni, mert másik nőt szeret. Kiderül, mindkettőjük gyerekkora maga a pokol volt, és a házasság sem sokkal jobb. Késsel jönnek a találkára, hogy megszabaduljanak a másiktól?! S akinek betelik a pohár, elég, hogy egy kutya lepisilje, máris a folyónak kell mennie?! Van itt minden, tánc, meggyőzés, hipnózis, próbatétel, álom és valóság, móka és kacagás. Közben felfokozott ritmusban nagy váltások, szerepcserék, öngyilkos és vigasztaló, tettes és áldozat gyakran változik, ahogyan a fellángolások és a kiábrándulások is jönnek, mennek. De mivel mégsem dráma, aki leugrik a mélybe, vissza is jön onnan.
Az amerikai szerző Szerelem, ó! című darabja (Karinthy Ferenc fordításában) csak három szerepet kínál, de abban aztán kitombolhatják magukat a színészek, hiszen mindegyik karakter ezer arcát mutatja meg, cserélgeti gyors váltásban rövid idő alatt, jutalomjáték a színésznek, élmény a nézőnek.
A két régi osztálytárs, barát közül Milt Manville-t, a sikeres vállalkozót, a nős embert Csomós Lajos játssza, Harry Berlint, az öngyilkosjelöltet, aki éppen a folyóba akarja vetni magát, Tege Antal. Mindketten nagyszerű alakítást nyújtanak, jól megnevettetik a közönséget, miközben mélyen emberi vonásokat is kitűnően felmutatnak. Az Ellent, a túlképzett, katonás nőt alakító Liszi Melinda kiváló társ ebben a trióban. Milt, hogy barátját megmentse, még saját feleségét is felajánlja a barátjának, aztán kiderül, nem teljesen önzetlenül, hiszen szabadulni akar tőle, hogy a barátnőjével élhessen. Ellen sem tökéletes, a házassága Milttel főleg nem az, hajlandó Harryvel is megpróbálni. Az, hogy az előadás nagyjából úgy fejeződik be, ahogyan elkezdődött, vagyis mindhárom szereplő ott tart, ahol az elején, csak azt mutatja, amit már az elején is tudtunk: senki sem tökéletes, senki sem tanult túl sokat a történtekből, minden marad a régiben. A kétrészes vígjátékban a három színész az élet számtalan ellentmondásáról rántja le a leplet.
Arról, hogy azért ne röhögjünk és ne is sírjunk túl sokat vagy fölöslegesen, az abszurd műfaja „gondoskodik”. Humor, irónia, szatíra, paródia, bohózat súlyosabb drámai végkifejlet nélkül – ez mind kikapcsolódásnak tökéletes, bár még felkavaró is, ha a szituációk mélységét, a poénok tartalmát magunkkal visszük. Amit látunk, az persze túlzás, sűrítmény, felfokozott, lehetetlen, értelmetlen, képtelenség. Mondhatjuk, el is toljuk magunktól, mert ilyen úgysincs. Jóllehet a valóság olykor – ahogyan a borzalmas krimiket, világjárványról és terrorista támadásokról szóló rémfilmeket – felülmúlja ezt az abszurditást is…
Niedzielsky Katalin
Fotó: Nyári Attila/ A-TEAM
