Részletek Radnóti Zsuzsa Ősvigasztalás- egy ismeretlen Tamási Áron dráma című írásából.
„Magányos és rendhagyó írás. Se rokona, se ismerőse egyetlen magyar drámának sem. Tamási eddig ismert drámái is kifogtak színházainkon. Ha játszották, nagyon ritkán sikerült igazából megtalálni a költészet és a valóság határán lebegő műveinek korszerű színpadi megvalósítását. Hogy a darab titkait megfejthessük, el kell felejtenünk a szokvány-dramaturgia és a polgári szalonszínjátszás beidegzettségeit, vissza kell nyúlnunk a magyar folklór hagyományaihoz (amelyeket színházművészetünk nem tudott magába olvasztani), és előre kell lépnünk a színpadi stilizáció birodalmába. Az Ősvigasztalás nem cselekmény-dráma, vagyis ahol nem cselekmény-dráma, ott válik igazán naggyá, és ahol a történés kerül előtérbe, ott ütköznek ki gyengéi. Ahol naggyá válik, ott a lét ősi alaphelyzeteiről beszél. A halálról, a halott siratásról, temetésről, szerelemről, féltékenységről, gyermek utáni vágyról és az ölésről. Ez nem társadalmi színmű, hanem létdráma. Nem egy konkrét történetet mond el konkrét emberekkel, konkrét időben és térben, hanem általános életérzéseket idéz fel, olyan szituációkban és hangulatokkal, amelyeknek már emlékeit is tudatunk alá szorította civilizációs életformánk. . A szereplőknél nem abból kell kiindulni, hogy ezek székelyek egy székely faluban a századfordulón. Ezek a személyek jelképek. Jelképei a mindnyájunkban rejtőzködve élő ősöknek, azoknak, akik még elementáris érzelmekkel és indulatokkal reagáltak olyan emberi alaphelyzetekre, amelyek ma is léteznek és ismétlődnek, csak más és más megjelenési formában. Minél inkább elszakadunk a konkrét, részletezően realista ábrázolástól, minél általánosabb emberi fájdalmakat, indulatokat, lelkiállapotokat jelenítünk meg, annál biztosabb, hogy az előadás rátalál a mindnyájunkban meglevő közös érzelmi hullámhosszra. Az Ősvigasztalás nyelve olyan magyar nyelv, amellyel senki sem él. Dialógusai nem keltik az élőbeszéd benyomását. Hiba lenne azt a látszatot kelteni, hogy ez létező, utánozható, rekonstruálható tájnyelv, valószerű ízekkel és hangsúlyokkal. Ez a nyelv alapvetően zenei fogantatású, és bár anyaga a szó elsődlegesen nem racionális, közlő funkciójában, hanem zenei hangzásában kell megragadni. Nem a közlés kívánta hangsúlyokkal, nem a mondat, a szavak értelme kívánta tagozással, hanem a zeneiséget hangsúlyozva. Kis túlzással: a szöveg értelme alárendelt a hangzáshoz képest. A primitív népek szertartásaiban, az egyházi ceremóniákban, a népszokások nagy részében sohasem a szó értelmi, hanem érzelmet kiváltó funkciója dominál. A szavakat kísérő ének, zene, tánc, a katolikus litániák zsongító, monotonul ismétlődő, végeérhetetlenül sorjázó mondatfűzései eksztázist, bódulatot és érzelmi felfokozottságot idéznek elő. Az Ősvigasztalás a nyelvnek ezt a varázserejét támasztja fel. Régies igealakjai, túl-hajtott ismétlései, rímtelen rímszerűen összecsengő szabadverssorai, szaggatottsága, a mondatok túlfeszített belső ritmusa, kozmikus képei, liturgikus zengése, a tűz, a vér, a halál, az isten szavak bőséges használata, a dinamikus igék és igenevek túlburjánzása eksztatikus hatást idéznek elő. A felfokozott lelki-életet élő hősök a szó mágikus erejével próbálják az olvasóban vagy a nézőben ugyanazt a belefeledkezést felidézni. Balladás expresszionizmus: így fogalmazhatjuk meg a mű stílusát. Tamási balladás expresszionizmusa magától értetődő természetességgel nőtt ki egy létező folklór világából és életérzéséből. Ez a népi, balladai hangvétel nála még egy pogány-keresztény mitológiával is összefonódik. A Csorja testvérek ősisten- és tűzimádata, a báty végakarata, hogy öccse égesse el, a halottégetés, a halottsirató litániák tele pogány eredetű képzetekkel, Csorja Ádám véráldozata, amikor bátyja elégett hamvait összekeveri saját vérével, mind a pogányság messzi múltjából hoznak üzenetet. Az Ősvigasztalás abból a korból ment át emlékeket, amikor még a pogányság és a kereszténység szertartásai között elmosódott a határ. A darab vége első olvasásra zavaróan hat. Gálfi Bencét, aki szerelemféltésből megölte Csorja Ádámot, elviszik a csendőrök. Jula marad a színen, a kétszeres áldozat, aki mindkét szerelmét elvesztette. Gyerekek veszik körül, elsiratják a halottat, majd „vadul csárdásba kezdenek". Ha ez a befejezés nem közkeletű csárdás, hanem egy különleges expresszivitással megkoreografált zenés, táncos halottbúcsúztató, akkor az írói szándék megrendítő erővel valósulhat meg.
Tamási magányos úttörőként írta ezt a művet egy olyan korban, amikor színházművészetünk nem segítette, mert meg sem ér-tette őt. Hangjában és eszközeiben néha visszacsúszott a megszokott színházi konvenciókba. De ma akkor tisztelgünk igazán e nagy mű és az író szelleme előtt, ha néhány változtatás árán az Ősvigasztalás a maga töretlen szépségében ragyoghat fel.”
