Szabadság a rácsok mögött

Főhősünk élete úgy hozza, hogy a kényszermunkát elkerülendő pszichopatának tetteti magát, így a büntetéséből fennmaradó öt hónapot egy kórházban kívánja kibekkelni. A régi kolostort formázó – a klauzúrát voltaképpen tovább örökítő – elmeosztály dolgozói alig különböznek az ápoltaktól. „Látszólag ép külsőnk mögött az emberiség selejtje rejlik”, állítja a meglepően éles elméjű félcédulás, Harding (Tege Antal), de fontos döntéseknél szintén okos felvetései vannak Scanlonnak (Csurulya Csongor) is. A darabban el is hangzik, hogy sajátos társadalmat képez ez a fura sereglet, amelyben mindenkinek megvannak a maga bizarr mániái, s amelynek orvosa (Tomanek Gábor) nem képes kezdeményező szerepre, főnővére pedig (Kovács Edit) a hideg, tekintélyelvű vezetés híve.
Két rendkívül manipulatív ember, Ratched és McMurphy párharcát látjuk. Szövetségesek sosem tudnának lenni, de talán – kis önmegtagadással mindkét részéről – megférhetnének békében. Erre azonban nincs esély, mert a maguk módján egyeduralomra törekszenek. Ratched nővér színleg végtelenül kedves, de már a cipősarka kopogásától, a kulcszörgésétől rettegnek a betegek és az ápolók egyaránt. McMurphy nem zavartatja magát holmi erkölcstől: már megjelenése napján nyílt sisakkal megkeresi a főgyagyást, hogy bejelentse igényét a trónra. Semmiféle ellenállásba nem ütközik. A főnővér és McMurphy nagyon hasonlít – épp csak annyiban különböznek, hogy a férfit – minden hibájával együtt – szeretik a társai, míg a főnővérhez nem lehet közel kerülni. Ratched módszere a csoportterápia, amelyen a segítségnyújtás, a kibeszélés és feloldás látszólagos szándékával folyamatosan erősíti az alkalmatlanság érzését „a fiúkban”. Mindenkinek ismeri a gyenge pontját, oda üt, ahol a legjobban fáj, és csak szavai tanúskodnak arról, hogy demokratikus betegközösséget akarnak létrehozni, hogy az ápoltak vissza tudjanak illeszkedni a kinti világba.
„Mi ketten nagymenők leszünk”, ígéri a legelején a hatalmas indiánnak Mac. Bromden (Katkó Ferenc) egy kipusztított törzs főnöke, ami önmagában elég lenne a megháborodáshoz, ám apja sorsa is közelebb viszi az őrülethez. A hatalmas indián a béketűrés szobra, csak nagyon sokára mozdul ki a szemlélődő, süket és néma szerepből – ami végül a bűne lesz, Mac pedig az ő védelmében megy neki az ápolóknak. Le kell térnie a magának kiszabott útról, hiszen ő maga jelentette ki: „Nekem senki sem fogja bedumálni, hogy nem megy, amíg meg nem próbálom.” Mi ez, ha nem az amerikai szabadság – a rácsok mögött?
Mac azért veszít, mert olyan felelősséget érez „az ő népe iránt”, akár a kolostor korábbi gazdája. Billy (Czitor Attila) halála felett érzett bűntudata miatt nem bír elmenekülni, voltaképpen először viselkedik olyan éretten, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért – pedig tudjuk, hogy az elektrosokk után kiveszett belőle a vidámság, most már csak a lendület viszi tovább, szerepet játszik. Bromden, aki kicsinek érzi magát, a végére fel tud nőni a szabadsághoz, magasra nyúló árnyát távolodni látjuk az éjszakában.
Happy end vagy döbbenet? Ki nyer a végén: Ratched vagy Bromden? Visszaköszönnek-e saját gyengeségeink, hibáink a színpadon? Minden játszmát meg kell-e nyernünk? Elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy szabadon éljünk? Pataki András Jászai Mari-díjas rendező darabja okos kérdéseket tesz fel, a Kakukkfészek nézőinek dolga a válaszadás.
Azt mondom: végre egy dráma, végre egy katarzis! Nézzék meg, érdemes!
Szilágyiné Szabó Ágnes