A mai magyar drámarepertoárban kevés olyan darab van, amely paraszti főszereplő nézőpontját érvényesíti, ezt a hiányt pótolja Wass Albert Tizenhárom almafa című kisregényének színpadi változata, amelynek premierje pénteken volt a Békéscsabai Jókai Színházban, s amelyet Kiss József jegyez íróként és rendezőként egyaránt. Az ősbemutató csaknem teljesen az eredeti szöveget viszi színre, textusát ugyan vígjátéki elemek szövik át, mégsem lehet meghatottság vagy fájdalom nélkül szemlélni azoknak, akik ismerik hazánk és Székelyföld XX. századi históriáját, különösen, ha olyan szerencsések, hogy birtokában vannak saját családjuk második világháborús történeteinek.
A darab hitelesen adja át a kisember bukdácsolását a nagypolitika vagdalkozása közepette, Tánczos Csuda Mózsi hallatlan humánumát és mindent uraló lélekjelenlétét, amik segítségével végül mégis minden nehézség dacára hazatérhet az övéihez. Alakja kiemelkedik a többi szereplő közül, partnerei – akiknek szerepei patikamérlegen vannak egységesre mérve, talán csak Csurulya Csongort kell feltétlenül megneveznünk Trandafir, a Lógó bajszú és Vitális szerepében – kontrasztként tudják kiemelni a folyamatosan jelen lévő főszereplőt. A pástszínpad mint rendező elv olyan teret hoz létre, amely a protestáns templomok belsejét juttathatja eszünkbe, a monumentális díszletek a kétfelé szakadó világot uralják, ezzel szemben a kellékek (kevés kivétellel) szinte csak jelzésszerűek, mégis azonnal megteremtik az illúziót.
Tizenhárom kitűnő részlet, amelyre érdemes figyelni: az égen bukdácsoló repülőgép azonnal elhelyezi a művet a második világháború idejére; Trandafir óriási, abnormális méretű medvelövő puskája groteszkké teszi a következő jelenetet. Cári Tibor csöppet sem tolakodó, mégis hangsúlyos, frappáns zenéje az előadás nagy nyeresége, visszatérő dallamai (az otthonhoz kötődő lágyabb melódia, a visszás, humoros helyzetekben csúfondárosabb, karakteresebb muzsika) kijelölik a helyszíneket, jeleneteket. Jellegzetes színpadképet adnak az almafák, mintha „kezeiket” felemelve megadnák magukat, végletekig leegyszerűsített arcuk szenvedő lelkeket idéz. Mestermunka a tüntetők „lassított felvétele”, ahogyan a szónok (s később a gázálarcban fekvő katonák) hangjának torzítása is kiváló elgondolás. Lírai szépségű jelenetek a férj és feleség viszontlátásai, a férj beöltözései egyenruhába. A leghumorosabb jelenet: Mózsi oktatása a „farkasemberről”. A rejtvényfejtő hajlamú nézők megpróbálhatják nyomon követni, melyik színész hány szerepet játszik (műsorfüzetből puskázni nem ér, ellenőrzéshez azonban elengedhetetlen!). Nőként rácsodálkoztam a jelmezekre is – Rozál, a feleség fehér blúza ugyanannyira egyszerű és rafinált, sokan irigyelni fogják. Tizenharmadikként pedig, utoljára, de távolról sem utolsósorban Tege Antal roppant meggyőző, bölcs mértéktartással formált alakítása követel magának figyelmet.
A darab kimond igazságokat, de nem harsog jelszavakat. Nézzék meg nyitott szívvel, elvárások nélkül, és nem fognak csalódni! (Az egészségük miatt aggódókat megnyugtatandó: érintés nélküli hőmérsékletméréssel, eldobható maszkok és kézfertőtlenítő kihelyezésével vigyáz ránk a színház!)
(Szilágyiné Szabó Ágnes) Fotó: A-Team/Nyári Attila
