Arthur Miller drámaírói életművébe és Csiszár Imre rendezői munkásságába, hitvallásába kapott betekintést a Mindentudás Színházi Egyetemének hallgatósága november 5-én este a Sík Ferenc Kamaraszínházban. A Pillantás a hídról című világhírű drámát október 26-án mutatta be a Jókai Színház a Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló művész rendezésében, ehhez az új előadáshoz kapcsolódott a beszélgetés, amelyben Kovács Edit színművész, esztéta, a sorozat műsorvezetője többek között az írói szándékról, a darab filozófiai hátteréről és a jó színház jellemzőiről kérdezte vendégét.
„Komoly dolognak tartom a színházat, olyannak, amely az embert emberibbé teszi – vagy teheti, és megszabadítja magányosságától.” Ezzel a nagyon szép milleri ars poeticával köszöntötte a közönséget Kovács Edit, majd bemutatta a rendezőt. Csiszár Imre a Színház- és Filmművészeti Főiskolán rendezői szakon végzett Major Tamás osztályában, Várkonyi Zoltán és Nádasdy Kálmán is tanította. Több vidéki színház rendezője volt, hosszabb ideig a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetője, majd a Nemzeti Színház igazgató-helyettese, igazgató-főrendezője, dolgozott a Gyulai Várszínház igazgatójaként. Munkásságát számos díjjal ismerték el, megkapta többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét is.
Az amerikai szerzőről Kovács Edit elmondta, hogy élete, munkássága összefonódott a XX. századdal, darabjaiban ennek a kornak az emberét ábrázolja. Legismertebb drámája talán Az ügynök halála, több művét Békéscsabán is játszották, Az Édes fiaim 1963-ban, a Pillantás a hídról 1967-ben, A salemi boszorkányok 1970-ben, az Alku 1994-ben ment, utóbbi Konter László rendezésében.
- Az egyik legjobb XX. századi drámaíró volt Miller, aki nem kedvelte a filozófiát, hangsúlyozta, hogy minden műve az emberrel foglalkozik, de nem a filozófiai problémákkal. Úgy vélte, „a drámának a tűnődések kicsiklandozására nincs ideje” – idézte a műsorvezető az író felfogását.
Ugyanakkor azt is leírta Miller, hogy az irodalomnak azzal kell foglalkoznia, ami benne van a levegőben. „Ha viszont egy eszme már a „levegőben van”, nem csupán eszme, hanem sejtés, érzelem, élmény, ezekkel már foglalkozhat a dáma. Ahol a szívekben nincs gyanú, oda a dráma nem plántálhat gyanút; ahol hitre nem vágynak, a dráma nem ébreszthet hitet.”
Ha valami, akkor az egzisztencializmus mint szellemi irányzat nagyon is benne volt a XX. század levegőjében, ezzel kapcsolatban Sartre szavait idézte Kovács Edit. „Az ember az, akivé teszi magát.” Vagyis a döntéseink, cselekedeteink által leszünk azzá, akik vagyunk. Az egzisztencialisták szerint az embert a gond teszi azzá, ami, és ez volt az a szellemi környezet, amely a XX. századot meghatározta, és amelyben Miller is alkotott.
Csiszár Imrétől, aki 1993-ban a Közjáték Vichyben című darabot a Pécsi Nemzeti Színházban, 2017-ben Az ügynök halálát a Nemzeti Színházban rendezte, Kovács Edit először azt kérdezte, mi jellemzi Miller darabjainak dramaturgiáját.
- Rettenetesen jól ismerte az embereket, ami nem árt egy drámaírónál. Hiába tiltakozott a filozófia ellen, minden darabja egzisztencialista olyan értelemben, hogy azt a kérdést veti fel, mit gondol a hőseiről a világ, milyen egyén és társadalom viszonya – válaszolta Csiszár Imre. – Legfőbb jellemzője, hogy felfedi az életet, a konfliktushelyzetet, amit hősei képtelenek megoldani, így tragédiába torkollanak. A görögöknél ilyenkor jött az Isten, és megoldotta a problémákat, de itt patthelyzet van. A nyugger halálával például mindenki jól jár, de Miller azt kérdezi: milyen társadalom az, ahol így merülhet fel a probléma? A társadalmi motiváltság érdekli, a védtelen, kiszolgáltatott drámai hősök a kedvenc figurái, rajtuk keresztül mutatja fel a társadalmi igazságtalanságot, a megoldhatatlan helyzeteket.
A Pillantás hőseiről elhangzott, hogy migránsok, de ezt nem hangsúlyozza túl a szerző, csak annyiban, hogy a migránsok szegények, jobb helyre mennek dolgozni. S amíg a XX. századi dráma elidegenít a bajoktól, politikai abszurdként jelenik meg, Miller együttérzést sugall az elesettek felé.
A második kérdés azt firtatta, hogy a rendező miért maga tervezte a díszletet is. Erre az volt a válasz, hogy mestereitől azt tanulta, színházi embernek kell lenni. Major, Várkonyi színész volt, rendezett, fordított, az irodalomhoz is volt köze. Azt vésték a fejébe, hogy a rendezés, a látvány, az irodalom, a zene összefügg. Olyan díszletet akart, ami jó játéktér, ahol jól játszható a darab. Négy fontos helyszínt emelt ki, ez a lakás, az utca, az ügyvéd irodája és a telefonfülke, valamennyi egyszerre benn van a színpadon, fény világítja meg azt, ami éppen fontos.
Kovács Edit a színpadképet meghatározó kikötői óriásdaruk látványára, illetve azok szimbolikus tartalmára is rákérdezett. A rendező elárulta, nem hiszi, hogy a nézők többsége ezt a látványt észrevette, vagy ennek különösebb jelentőséget tulajdonít.
- Miller tisztelte a görög drámát, amelyet a hármas egység jellemez: a hely, a tér és az idő egysége. A görög dráma is morális tanmese, a középkor után felszabadult embereket meg kellett tanítani alapvető erkölcsi normákra, viselkedési szabályokra. Azokban a drámákban az Isten úgy segít az embereknek, hogy megoldja a problémáikat, itt létbizonyosságot ad, ami a munka a dokkban, ez veszi körül, határozza meg ezeknek az embereknek az életét. A vasdaru örök, mozdíthatatlan – magyarázta a rendező, majd a Pillantás kezdetéről beszélt. Mint mondta, minden darabnál fontos a kezdés módja. Itt az ügyvéd, Alfieri rögtön összeköti a nézőt a színpaddal, felhívja a figyelmét, olyan, mintha nem is most kezdődne a történet, hanem folytatódna.
Miért nincs több zene, hangeffektus a darabban? Ezt a rendező a szöveggel indokolta.
- Miller szövege olyan erős, a zenei aláfestés csak zavarna. Ennek a szövegnek költészete, izzása, szenvedélye van, nem kell alázenélni. A színésznek adatik meg, hogy zenét adjon a szövegnek, s az megemelkedik, erkölcsi szószék lesz, nem muzsikál, hanem prédikál, és a jó pap szövegének zenéje van.
Miért fontos ma bemutatni Millert? – tette fel a kihagyhatatlan kérdést Kovács Edit, aki nem mellesleg Eddie Carbone (Bartus Gyula) felesége, Beatrice szerepét játssza az előadásban.
- Azért kell játszani, mert az emberek nem élnek jól. Erről lehet elmélkedni, írni, hogy kisemmizik őket, lehet megmutatni a helyzeteket, de Miller azt mondja: benneteket akarlak gondolkodásra késztetni. A színház akkor jó, ha hatásos, amelyik nem akar hatni, az nem színház. A színház legyen érdekes, hatásos!
A következő kérdés arra vonatkozott, hogy milyen a jó rendező, illetve mit kell tudnia ahhoz, hogy jó rendező lehessen. Csiszár Imre így válaszolt:
- Színházi embernek kell lennie. Sinkovits azt mondta: „Olvassál!” A rendező legyen olvasott, érdekelje az élet, nézelődjön a világban. A tehetség huszadrangú dolog. Egy jó rendezőnek tudnia kell, milyen problémáik vannak az embereknek az országgal, a világgal, mi izgatja őket, mi van a levegőben, akár a magánéletükről is tudnia kell. Az a dolga, ami a papnak, közvetítő szerepe van, hogy a színész valami olyat csináljon a színpadon, ami a nézőnek érdekes. A rendezőnek nem kell színésznek lenni, neki azt kell tudni, hogy mi érdekli a nézőt.
Most mi érdekli, mit rendeznél szívesen? – hangzott az utolsó kérdés.
- Az ember tragédiáját. Annyiféle rendezés volt már, mindennel próbálkoztunk, de még nem fejtettük meg a lényegét. Amikor színpadra állítunk egy darabot, az a lényeg, azt kell megnézni, hogy mikor írták és miért. Madách a ’48-49-es forradalom szimpatizánsa volt, visszatérő témája a dogma, a megbukott forradalom, hogy nem tudtuk megoldani, ez az ember tragédiája, a magyar emberé, hogy az állandóan újrakezdő, tehetséges nemzet forradalma ne bukáshoz vezessen.
Végül rendezői hitvallásáról Csiszár Imre így nyilatkozott:
- Olyan színházban, egyáltalán művészetben érdemes gondolkodni, amely hisz abban, hogy a világ megváltoztatható, nem művészet az, ami folyton tetszését fejezi ki. A színház a konfliktusokra épül, arra, hogy a világ kritizálható, a mai elrendezetlenség helyett rendet kínál, változtatni akar, nem csak jobb világot akar, hanem azt is, hogy rend legyen.
A szép végszó után Kovács Edit kihirdette, hogy legközelebb december 3-án Szilágyi Zsófia professzor tart előadást Siker vagy kudarc: Móricz a színházban címmel. A Mindentudás Színházi Egyeteme sorozat következő témája a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjáték jövő év márciusi bemutatójához kapcsolódik.
Niedzielsky Katalin
Fotó:
Ignácz Bence,
A-TEAM
