Gödöllő után május 8-án végre Békéscsabára is befutott az Orient! Így Agatha Christie, Marlene Dietrich, Mata Hari és sok más neves személyiség után a Jókai Színház közönsége is felszállhat a legendás hírű luxusvonatra. Az Orient történetét, útvonalát, állomásait látványos színházi, cirkuszi revü, fantasztikus show keretében kiváló zenészek, táncosok és énekesek idézik fel. Az öreg kontinenst átszelő nagy utazásunk során életre kel a 19. és 20. század történelme, megelevenedik az európai nemzetek kultúrája, népzenéje. (Niedzielsky Katalin kritikája)
Titokzatos, kalandos utazásra csábít a Művészetek Háza Gödöllő és a Békéscsabai Jókai Színház közös produkciója a Talamba Ütőegyüttessel, a Cimbaliband zenekarral, a Fricska Táncegyüttessel, Gubik Petrával, Szomor Györggyel (a másik szereposztásban Gábor Anitával és Vasvári Csabával) és a teátrum táncosaival (Farkas Boglárka, Litauszki Enikő és Török Tünde). Fekete Péter Jászai-díjas rendező jól kitalálta, hogy igazi hívószóra komponálva – amilyen az Orient -, valamint a színház és a cirkusz összes elképzelhető tárházát bevetve, hogyan varázsolja el a közönséget. S ki ne vállalkozna szívesen az unalmas hétköznapok után ismeretlen helyek felfedezésére, egy ilyen vidám, izgalmas európai körutazásra Párizstól Isztambulig?! Legalább a porondon, a színpadon, legalább a zene, a tánc, a dalok segítségével, amiért még luxus jegyárat sem kérnek.
A trükkök és effektek elképesztő választékát felvonultató szórakoztatásnál Fekete Péter azért többet akar nyújtani nézőinek, azaz utasainak. Több nyilatkozatában hangsúlyozza: nagyon is foglalkoztatja a zimonyi Száva-híd esete, amit 1914-ben a szerbek felrobbantottak, amelynek története elválaszthatatlan az Orientétől és persze az első világháborúétól. S nyilván nem hagyja nyugton a híd szimbólumszerepe sem. A kultúraközvetítő embereknek természetes, hogy a nyelv, a színház, a művészet ugyanúgy, mint az építmény – szakszerű nevén műtárgy -, két partot, városokat, embereket, különböző világokat köthet össze, hozhat közelebb egymáshoz. Az a közös bennük, hogy mindegyiknek ez a dolga.
Híd, nyelv, kultúra, színház maradandó érték, ami összeköt és épít mindig, amikor múlandó érdek szétszakít, rombol. Ilyen a sín is, a híd mellett a másik főszereplő a produkcióban, illetve a színpadképben. Hol elődereng a füstből, a homályból, máskor csillog az esőben a sínpár, vagy előttünk fut, és mi rajta száguldunk. Izzó vasként, kemény fizikai munkával, erőfeszítéssel húzzák elő a kohóból a sínt, ami pálya lesz, út, lehetőség, távlat, jövő, az előadás vége felé létra (a mennybe?). Talán az is lehetne, de kettétörik, mint sok emberi sors. A sínpár mégis – ahogyan a vonat is – az indulás és az érkezés, a nekirugaszkodás és az újrakezdés színtere. Itt indul el a Nő és a Férfi, hogy megismerjen egy másik világot, megtalálja a párját, megértse a másik embert, annak kultúráját. Előfordul, hogy az utazás végzetes, drámába torkollik, hajózni, repülni, utazni mégis kell!
Szitha Miklós, Grünvald László és Unger Balázs vonatzakatolást, robogást hűen visszaadó, magával ragadó zenéjét a Talamba és a Cimbaliband tolmácsolásában hallgatva megértettem, miért vonzódik Fekete Péter a vonatokhoz. (A Megyejárás programmal 2003-ban a szerelvényeket bevitte Budapesten a Nemzeti Színház elé a HÉV sínekre, most az Orientet hatalmas kivetítőn, ötletes díszlettel és nagyszerű zenével, tánccal a Jókai Színházba hozta be.) The show must go on, és a direktor-rendező, forgatókönyvíró szerint az több legyen puszta szórakoztatásnál: a cirkusz, a varázslat, az illúzió gondolatokat is ébreszthet, ha kellőképpen művészi színvonalú.
Kelet és Nyugat, két távoli világ összekapcsolása, hagyományok, vallások kibékítése éppen a kultúra segítségével, akár egy vonattal, utazással, jó ötlet. Mert kell a híd, a kapocs, a sínpár, és kellenek az álmodozók és a gondolatébresztők, akik újból és újból útra kelnek, hogy a távoli kultúrákat összehozzák, kibékítsék, azon munkálkodjanak, hogy ne robbantsák fel többé a hidakat, vonatokat, kellenek, akik ebben az üzenetben hisznek, mert a nemes célt nem lehet eleget hangsúlyozni. (Sokszor komoly műfajokban már kicsit unalmas is.)
Két órában, két felvonásban 21 jelenet – már a számok jelzik: páratlan vállalkozás a manézson. Jellegzetes vasúti zajok, fények, sejtelmes kék füst. Párizsból indulunk, logikus útvonaltervezés, de nem a pályaudvarról, hanem a síngyárból, és a második jelenetben rögtön a végállomás, Isztambul síngyárában találjuk magunkat. Emberfeletti küzdelem az anyaggal, az izzó vassal, amit a fantasztikus zene és tánc közvetít, no meg a látvány: tombol a tűz, a hő, és az emberi akarat legyőzhetetlen: hidat, sínt kell építeni, közlekedni kell. Nyugati és keleti nagyvárosok állomásait kelti életre az első felvonás 13 jelenetének színes forgataga: a bőröndök tánca, a Férfi dala („Elhagyom a városom”), a Lány búcsúja régi életétől és az újrakezdés reménye („Vár a nagyvilág, vár a nagy kaland, vár a más világ… ez az indulás, mint az érkezés, álom és varázs”). A csörömpölésbe, zakatolásba, a nehéz vas zajába először szinte csak belesóhajt kicsit, később dallamokat játszik végig a harmonika. A Nagy utazás című jelenet Isztambultól Bulgárián, Románián, Szerbián, Münchenen, Franciaországon át Bécsig vonultatja fel a nemzeti kultúrákat; kiugró a román botostánc, a bajor jódli, a bécsi keringő és folyamatosan lenyűgöző a hegedű kerékzakatolást imitáló játéka. A vonathangokat népzene, francia sanzon, némafilmzene váltja fel, a különböző műfajokhoz megfelelő viselet, kalap társul. Megrázó az esőben zajló hídépítés, majd a Jó vonatra szálltam-e? duett. Ja, óriásbábok! Mert volt már színház, cirkusz, de báb még nem. Ezt is jól kitalálta a színpadmester. Híd, létra, vasszerkezet, valami ilyesmit rejthetett a Nő hosszú szoknyája, fátyla és a Férfi palástja alá, hogy a két embert mindennél magasabbra emelje. Megdöbbentő erővel hat a Szemből vonat című jelenet. A színpadot kezdettől uralja az óriásvetítőn az érkező és induló luxusgyors, ami bordó vagy éppen zöld változatban húz el elegánsan jobbra vagy balra a pályaudvaron. Az alkotóknak sikerül elhitetni velünk, hogy rajta ülünk, amikor a szemközti sínpáron szeli a kilométereket, és félelmünkben besüppedünk a székbe, amikor szembejön, közelít jellegzetes mozdonyával, emblémájával. Hatásos megoldás, hogy a két zenekar először fenn, vonatablakokat idéző kivágásban, majd lenn pályaudvari placcon játszik.
A második felvonás Érsekújvár jelenete a cigányzenekarral nagyon is autentikus, hiteles, hiszen a pályaudvari szórakoztató zenélés komoly hagyományra tekint vissza pontosan az Orient történetében is. A legenda szerint egy gróf az érsekújvári restiben annyira elmélyedt a cigányzene hallgatásában, hogy lemaradt a később balesetet szenvedett vonatról. Hálából aztán alapítványt hozott létre a zenekar támogatására, és kikötötte, hogy a zenészek minden gyorsvonatnál szórakoztassák az utasokat, amíg a szerelvény vízvételezés miatt áll. S ez csak egy sztori a rablótámadást, árvizet, földcsuszamlást, hóakadályt, több kisiklást, ütközést elszenvedett luxusvonat sorsáról.
Amikor a pénteki premieren éppen a kannákból varázsoltak elő muzsikát, arra gondoltam a színpadot bámulva, hogy valószínűleg kevés olyan természetes tárgy vagy használati eszköz akadhat, amit a Talamba és a Cimbaliband zenészei ne tudnának megszólaltatni. Elmélkedésre azonban nem sok időm jutott, mert a huszadik század elejének filmkockái gyorsan peregtek, és a Fricska Táncegyüttes olyan produkcióval nyűgözte le a nézőket, azaz az utasokat, amely már nem is parkett tánchoz hasonlított, hanem a világszám akrobatika határait feszegette. Az Álom utazás közben szép lírai betét, ahol a Nő a többfunkciós vasszerkezet ülésén zötyögve, a fogasra akasztott kabátból kinyúló kézzel ölelkezik. Az abszurd, groteszk jelenet után a Vidámpark jön, cirkusz, amihez a rendező nagyon ért, az elmaradhatatlan bohócokkal, kalapdobálóval, céllövöldével. De még ez sem volt elég, mert ez után interaktív játék vonta be a nézőket, utasokat a produkcióba, mégpedig a szünet végén kiosztott „hangszerekkel”. Nekem két rövid partvisnyéldarab jutott, amivel többed magammal az ütős szekciót erősíthettem, persze karmesteri vezényszóra. Mások labdákat dobálhattak célba, illetve két dobozfélét csiszolhattak össze, de úgy, hogy ne legyen semmi disszonancia, azaz szabályosan gyorsíthasson, zakatoljon a vonat.
A háború drámai megidézése zökkentett vissza a vidámparkos mókázásból a zord valóságba, majd a Sirató című jelenet, amikor a táncosok fekete kendőkbe bugyolálva búcsúztatják fiaikat, férjeiket a bőröndökből átalakított katonasíroknál. Két parton címmel következett a találkozás és a duett a ledőlt hídnál, ami megint szimbolikus erővel hatott: a valóság már csak ilyen, a hidakat felrobbantják, az emberek elszakadnak egymástól, nem mindig győz a szerelem. De jönnek a gyerekek, a Kis kece lányom, a jövő, a remény, s ezzel bizakodóan cseng a finálé. Ez volt az utazás – nagy füsttel, nagy lánggal, felhajtással látványban és igazi szenvedéllyel, őszinte odaadással zenében és táncban.
Minden közreműködőt egy ekkora produkcióból nehéz lenne felsorolni, de Zalán Tibor, Szomor György és Unger Balázs ütős dalszövegei, Egyed Zoltán szcenikus munkája, Papp Janó jelmezei, Moussa Ahmed és Darida Ildikó koreográfiája, valamint a videóanimációs csapat teljesítménye mindenképp megérdemli a kiemelést.
Niedzielsky Katalin
