Be kell valljam, soha nem tartozott a kedves Thomas Mann-elbeszéléseim közé a Mario és a varázsló. Ez talán így nem biztos, hogy igaz, mert elképzelhető, hogy csak a róla szóló elmélkedések és tanulmányok, avagy a különféle feldolgozások távolítottak el a közeléből. Ezek pedig leginkább azért, mert igen leegyszerűsítették a mű elképzelt üzenetét, mármint, hogy Mann ebben a munkájában a fasizálódás (keletkezés, eluralkodás, hipnózis, lealjasítás és megalázás) veszélyét és démonikus hatásmechanizmusát veszi górcső alá. Amellett, hogy elképzelhető ez is, sőt, bizonyára nem kizárható, a német írót én ennél mélyebbnek – és ennél bonyolultabb gondolkodónak (hogy az egyetemes szót kikerüljem) – vélem.
Amikor Kovács Frigyes úr, a jeles színész és rendező, azzal keresett meg, írjam át színpadra a Mariót, kelletlenség és félelem munkált bennem. Kelletlenség, mert az elbeszélés nem kívánkozott színpadra – s ezen a véleményemen a számtalan látott és nem látott feldolgozás és alakítás (ld. Latinovits Zoltán, ld. Mácsai Pál) sem változtatott addig –; félelem, mert a cselekményszegény mű gyanúsan a színpadi unalom felé mutatott. Ráadásul, a megrendelő hangsúlyos kérése volt, hogy a művészet, illetve a művész létének a problematikájával hangsúlyozottan foglalkozzam az adaptációban. Művészettel a bűvészeten, művészi létezéssel a bűvészi létezésen keresztül… Első pillantásra a fából vaskarika-készítés hiábavaló kísérletének tűnt fel leendő vállalkozásom. S láss csodát: a véletlen sietett a segítségemre. Fekete Péter, a színház előző igazgatója, éppen a színpadra írás időszakában fogott hozzá a Fővárosi Nagycirkusz művészcirkusszá átszervezéséhez, s mert ebben számított az én közreműködésemre is, közelebbről nyerhettem belátást a cirkusz addig csak a szokásos, felületesen elképzelt képekből összerakott világába. Lassú, de vélhetően mély érlelődési folyamat során erősödött bennem bizonyossággá a sokféle felismerés: míg az artista a gravitáció, a bűvész az illumináció művésze, stb. A cirkusz tehát művészet (is), a cirkuszban dolgozó, avagy a cirkuszt művelő egyén pedig éppúgy művész, mint a társadalom egyéb fölösleges – de teremtő-alkotó gondolkodással-jelenléttel megvert – példánya. A Thomas Mann-i Cipollában immár nem csak a gonosz mosolyú, fölényes és cinikus, gátlástalan és jellem nélküli figurát kerestem és találtam meg, de a kisebbrendűségtől szenvedő embert, a vélt vagy valós magasabbrendűségtől háborgó, töredezett lelket, az örök és feloldhatatlan magányra ítélt művészt, a művészetétől megigézett, egyben megalázódott – így megalázásra képes – embert. Az embert, ismétlem meg, akit nehéz volt megtalálni, kihámozni, megmozdítani a rá rakódott idegen festék és a megkövesedő idő- és szokáshamu alól. Innentől kezdve érdekelt a figura, és emelkedett szándékká bennem a kényszer; nem volt többé feladat a színpadra írás, hiszen a hivatásom alapkérdéseivel kerültem szembe, avagy, kerítettem szembe magamat velük, könyörtelenül. A művészet mint betegség, a művész mint beteg, a művészet mint hatalom, a művész mint hatalomgyakorló, a művészet mint kiszolgáltatottság, a művész mint kiszolgáltatott, a művészet mint tömegpszichózis, a művész mint a magány örök jegyese … Ilyen és hasonló kérdések kerengtek az agyamban, amikor hozzáfogtam a munkához. És munka közben sokat gondoltam egy másik Mann-elbeszélésre, Mann-hősre, (a) Tonio Krögerre. Bár ez nem is olyan fontos az eredmény szempontjából… Nem mondom, hogy a megoldáshoz – vagy a válaszokhoz – jottányit is közelebb kerültem volna, amikor pontot tettem az átdolgozás végére. De biztos vagyok benne, hogy ezt a Cipollát még nem olvasták, nem látták vásznon vagy deszkákon, hogy ezt a Cipolla-képet még nem képzelték el maguknak, magukban. Miért vagyok ebben ennyire – már-már az önteltségig – biztos? Mert ő, ez a Cipolla velünk él és itt él (és élt és fog élni) közöttünk, mi több, bennünk, valamennyiünkben. Kínos, és egyben fájdalmas lenne hangosan kimondani azt: Cipolla (is) én vagyok, Cipolla mi (is) vagyunk. Ezt nem kívánhatom, tehát a nézőtér csöndjére, olykor zajára, bízom az önvizsgálatot. Még annyit: szerettem volna megváltoztatni a mű címét az átdolgozáshoz, de a rendezői akarat máshogy ítélte meg a szándékomat. Hogy mi lett volna az új cím? Csak alig más, mint a mostani, és mégis, és mennyire… (Mario és) A Varázsló. No comment!
