Egy szinte kész produkcióba kívülről belépni valójában kész öngyilkossági kísérlet. Hernyák rendezőtől valójában csak két feladatot kaptam. Oldjam meg – azaz, írjam meg – az előadás kevés szövegének a dialógusait, lehetőség szerint minél több, de nem tolakodó nyelvi humorral. Valamint, két ősi ihletésű vers-dalt illesszek be valahova a darab szövetébe, lehetőleg úgy, hogy ne nagyon lógjanak ki onnan. A dialógusokat a makáma-forma alkalmazásával oldottam meg.
A makáma rímes próza, ahol nem annyira a szótagszámok rendszere a fontos, hanem a szövegritmus megteremtése, illetve a rímek jó (és váratlan) elhelyezése. A két, veretesen szép archaikus szöveg szinte kérte magát a Szélkirály és a szegény csizmadia első találkozási jelenetébe, drámai felhangokat kölcsönözve az ismerkedésüknek. Ritka munka az ilyen egy szövegíró számára, mármint, hogy igyekezzék minél rejtettebben, a zenét-táncot a legkevésbé zavarva jelen lenni a színpadon. Ha tehát nem veszi észre a kicsi és nagy néző, hogy én is ott vagyok az előadásban, akkor jól végeztem a dolgomat.
