A Szárnyad árnyékában című történelmi játék születésének körülményeiről és Békéscsaba múltjáról hallhatott nagyon érdekes előadást a Mindentudás Színházi Egyetemének közönsége február 4-én a Sík Ferenc Kamaraszínházban. A város újratelepítésének 300. évfordulójára írt színmű szerzőjével, Szente Bélával, a Csabagyöngye Kulturális Központ igazgatójával és Dr. Jároli József helytörténésszel, nyugalmazott főlevéltárossal Kovács Edit színművész, esztéta beszélgetett. (Niedzielsky Katalin írása)
Szebb mottót, mint Márai Sándor Kassáról írt vallomását, aligha választhatott volna Kovács Edit bevezetőnek. „A szülőváros (…) nem templomtorony és nem tér szökőkúttal, s virágzó kereskedelem és ipar; a szülőváros egy kapualj, ahol először gondoltál valamire, pad, amelyen ültél és nem értettél valamit, pillanat a folyóvíz alatt, mikor valamilyen régi létezés emlékébe szédültél vissza; simára csiszolt kavics, melyet megtalálsz a régi asztalfiókban, s már nem tudod, mit akartál vele; a hittantanár kalapja, melyen barna folt éktelenkedett, szorongás egy történelemóra előtt, különös játékok, melyeket senki nem ért, és következményeiről álmodsz egy életen át, tárgy egy ember kezében, hang, amit éjjel hallasz a nyitott ablakon át, és nem tudod elfelejteni.”
Az idézet után a műsorvezető elmondta, hogy a Szárnyad árnyékában című darab a régi Csabáról szól, és arról, hogyan települtek ide őseink, miért jöttek ide az első szlovák családok, miként építettek maguknak új otthont. Ezután bemutatta vendégeit.
Szente Béla a Debreceni Tanítóképző Főiskolán népművelés-könyvtár szakon végzett, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen népművelő szakon szerzett egyetemi diplomát. 1982-ben került a békéscsabai Ifiházhoz és 1991-től vezette az intézményt. Megalapította a Csabai Színistúdiót, amelynek két darabot írt, a Premiert és a Pizzafutárt, két mesejátékát, a Rigócsőr királyt és A kolozsvári bírót bemutatta a Jókai Színház.
Dr. Jároli József a Szegedi Tanárképző Főiskolán magyar‒történelem szakos általános iskolai, majd a szegedi József Attila Tudományegyetemen történelem szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán a levéltáros szakot is elvégezte, a szegedi egyetemen szerzett doktori fokozatot. Pedagógusként kezdte a pályafutását, de hamarosan a Békés Megyei Levéltárhoz került, ahol igazgatóhelyettesként dolgozott, majd a Békési Fióklevéltár vezetője lett. Nyugdíjba vonulása óta is folytatja a kutatómunkát és a publikálást.
– A Csaba nevű település már az Árpád-korban is létezett, többé-kevésbé lakott volt ez a vidék, bár volt olyan időszak, amikor igen gyéren. 1715-1718 között megjelentek az első szlovák családok. Honnan jöttek, milyen körülmények között éltek, miért jöttek onnan el, és miért ide? Mi volt itt vonzó számukra, és miként tudtak új életet kezdeni? – sorolta Kovács Edit a kérdéseket, amelyekre a történésztől vártuk a válaszokat.
Jároli József mondandóját azzal kezdte, hogy ez a vidék alkalmas volt arra, hogy itt a szlovák családok megtelepedjenek, elkezdjék új életüket. A korábbi álláspont szerint a környék a török hódoltság után elnéptelenedett, az itt lakók elmenekültek, de ez csak részben igaz – szögezte le az előadó.
– A Körös-Maros löszhát és a Körösök völgye lehetőséget adott arra, hogy az emberek oda elhúzódjanak a hatóság látóköréből, a nádasokban sokan túlélték a török időket, aztán előkerültek. Tény, hogy a szlovák telepesek itt magyar családokkal találkoztak, akik a 16. század óta folyamatosan itt éltek, ezt ma is gyakori családnevek bizonyítják. Az elnéptelenedés tehát inkább elhúzódás volt, az emberek dezertáltak, vagyis elhagyták régi lakóhelyüket.
A város újratelepítője nem Harruckern János György volt, bár nagyon gyakran ezt lehet hallani, a gróf csak 1723 után járt erre, előtte maguktól jöttek a felvidéki szlovákok, Harruckern lehetőséget teremtett későbbi itteni gazdálkodásukhoz. Bánszki, Csaba első bírója történelmi személy volt, ahogyan a legtöbb szereplő, a hiányos történelmi pontokat a szerző írói fantáziával pótolta – mondta Jároli József.
Majd úgy fogalmazott, hogy nem igaz az sem, hogy a 2. Leibeigenschaft, második jobbágyság nincstelen lett volna, mert dokumentumok számolnak be a vagyonokról, kellett, hogy legyen jószáguk, élelmük, hogy útra tudjanak kelni, az elhagyott vidéken a napi megélhetés feltételeit biztosítsák. S már akkor is működött az, amit ma informális kapcsolati hálónak nevezünk, akik elindultak, találtak családokat, ahol aludtak, mielőbb tovább mentek, a csabaiak például befogadták az orosháziakat.
Arra a kérdésre, hogy miért jöttek ide az evangélikus szlovákok, Jároli József azt felelte, legalább öt történelmi szempontot tud felsorolni: volt népesedési vákuum, megfelelő földterület, jogilag kedvező tagsás jobbágyrendszer, a röghöz kötöttségtől megszabadultak, volt földbőség. Vonzó volt a vallásszabadság elnyerése, akkor már az állam megszűrte a protestáns vallásokat az artikuláris törvény értelmében, a földbirtokos döntötte le, milyen vallást gyakorolhatnak az ott élők.
Ugyanakkor az újrakezdés nem volt egyszerű: a hegyvidékiről át kellett térni egy másfajta földművelési módszerre, gazdálkodásra, másmilyen házak voltak, komoly eszközváltásra volt szükség, de az evangélikus hitük – ahogyan a 63. zsoltárban is szerepel, ahonnan a darab címe származik -, Istenben való reménységük adott erőt nekik ahhoz, hogy elinduljanak, és az a hit alapozta meg a közösséget.
A szerzőtől Kovács Edit először azt kérdezte, hogyan fogadta a színházigazgató felkérését a darab megírására, miként körvonalazódott a történet, mennyire volt fontos a történelmi hűség. Mire kötelezte az írót a valós személyekkel, nevekkel (Volent Jakab, Konicsek, Suhajda, Thuróczy Miklós) való találkozás, s miért tartotta fontosnak olyan szimbólumok, balladai elemek szerepeltetését, mint a vadállatok, madarak, héják?
Szente Béla elárulta, hogy a feladat súlyától megijedt, eddig mesedarabokat írt, gondolta, most is, legfeljebb felnőtteknek. De a 300-ból melyik évet válassza, hol kezdjen hozzá, mi volt itt valójában akkoriban, üresség, tényleg elűzték a lakosságot? Ami végül elindította a fantáziáját, igazán meghatotta, az a népek, nemzetiségek ma is jellemző hosszútávú, példaértékű együttélése volt.
– Három nyelven írtam meg a színművet, Jakub Volent szerepét direkt Tege Antalra, ő lett a vezérük, a betelepítő, az első lejegyzett név, 1722-ben itt vette el Majernyik lányát, Doriskát. Ezen a Jakub Volent szálon indultam el, érdekes volt, hogy a három ember, aki felpakolta a családját, messze lakott egymástól, idejöttek, és Volentet Belanka néven temették el – magyarázta a szerző. – A Belanka folyó nem érintette Csallt, ahonnan jöttek, de a kis patakok mind a Belankába folytak. Mit akartam az életükkel elmondani? Azt, hogy felépült a város, ami ma is megvan, mert olyan erős volt a hitük, jöttek-mentek az emberek, települések tűntek el a régi időkben. Azt akartam elmondani, hogy a hitük miatt jöttek azok az emberek, és ez nagy dolog volt, az otthonukat kellett elhagyni a jó Isten kedvéért, és ehhez sok erő kellett.
A karakterekről Szente Béla úgy nyilatkozott, hogy a mesében a gonosz se gonosz. Azt írta meg, hogyan tudtak hősei ide eljutni, itt megkapaszkodni, hogyan fogadták be őket a magyarok, mit hoztak magukkal – például a Belanka nevet, a Tranosciust, az evangélikus énekeskönyvet -, és hogy a közös éneklésnek mekkora súlya van a mai templomban is.
Az est meglepetésvendége Seregi Zoltán rendező volt, akit a műsorvezető arról kérdezett, hogyan alakult ki az előadás képe, koncepciója a szöveg alapján, a díszlet, a játéktér kialakításakor mi volt a fontos szempont. Az előadás (jelmez, zene, tánc) mennyire tud megfelelni a történelmi tényeknek? Milyen volt a közös munka a szerzővel, mennyire kapott a rendező szabadkezet?
Seregi Zoltán úgy nyilatkozott, hogy folyamatosan beszélgettek, a szöveg első változatától alig tér el a végső. Az előadás eljegyzéssel kezdődik, amibe „belelovagol” a gróf, és a végén is eljegyzés van és a szülők esküvője. A népzene és egyházi zene egységet alkot.
– Rögtön beleszerettem a darabba, amikor elolvastam. Nagyon szép a nyelvezete, egészen költői. Csabáról például így ír: „egy hely, ahol nem kérik számon, Isten melyik orcáját bámulom”. Megható a közös éneklés, korhű ruhákban játsszuk az előadást. A ferde színpad az elhagyott kopár hegyvidék és az itteni jó föld, zöld terület ellentétét jelzi. A házépítéssel az otthonteremtést igyekeztünk felmutatni, a templomépítéssel pedig azt, mennyire nehéz dolguk volt nekik, hiszen nem volt joguk hozzá, mégis sikerült a templomukat felépíteniük.
Jároli József ehhez hozzáfűzte, hogy a korabeli Csaba nem volt artikuláris hely, ezért nem engedélyezték a templomépítését. Később idősebb Tessedik Sámuel maga ment el Bécsbe, hogy a kistemplom érdekében eljárjon, és Grassalkovich katolikus létére segítette a csabai evangélikusokat, ami a különböző közösségek és vallások együtt munkálkodásának szép példája, és ezekből a régi forrásokból formálódott a mai közösség.
A Mindentudás Színházi Egyetemén soha még ennyi kérdés nem hangzott el a közönség köréből; ez is mutatta, hogy az emberek kötődnek szülővárosukhoz, érdekli őket a múlt, őseik története, és hálásak az alkotóknak az ilyen művekért.
A következő előadásra kivételesen nem kell egy hónapot várni; február 11-én tartja meg Fazekas Gergely zenetörténész korábban elmaradt előadását A megbocsátás operája – Mozart és a Figaro házassága címmel. Közreműködik: Galambos Hajnalka énekművész, operaénekes és Rázga Áron zongoraművész.
Niedzielsky Katalin
Fotó: Ignácz Bence/ A-TEAM