Mikszáth Kálmán – Zalán Tibor: A BESZÉLŐ KÖNTÖS
történelmi mese
Rendező: Halasi Imre Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész
Minden korszak megszüli a maga nagy mesélőjét. A tizenkilencedik század közepe Kemény Zsigmondot, ugyanezen század második fele Jókai Mórt, a századforduló legvége és a huszadik század legeleje Mikszáth Kálmánt, a huszadik század első fele pedig Móricz Zsigmondot ajándékozta az irodalomnak. Hogy mindegyikük meséje más és más volt, az természetes, hol komorabban, hol vidámabban, hol szikáran, hol anekdotázva csörgedeztek a maguk útján ezeknek a nagy mesélőknek a „nagy meséi”, a végkifejletükig.
Mikszáth közülük az anekdotázó írófajta volt, mindenről eszébe jutott valami, és arról a valamiről is még valami – elsősorban korai novelláira volt ez jellemző. Azért említhető föl itt mégis az adomázás, mert a későbbi műveiben is megőrződik ez a mesélési hajlam az íróban, melyhez valami bölcs derű csatlakozik, amellyel a szereplőihez viszonyul, a történeteit kezeli.
A beszélő köntös című kisregényét 1889-ben írja meg. A mű a törökkori Magyarországra röpíti olvasóját, és bővelkedik romantikus helyzetekben, leírásokban. A történet középpontjában valójában két szomszédos mezőváros, Nagykőrös és Kecskemét egymással vetélkedése áll, s a tét nem kevesebb, mint hogy e két szabad királyi város hogyan mentse meg magát, akár a másik rovására is, mind a törökök, mind a kurucok meg-megújuló, követelésekkel járó támadásaitól. Hogy melyik város hogyan tör borsot a másik orra alá, el nem mondom, mert akkor nem lesz érdekes a történet. Annyi bizonyos, hogy főszerephez jut vetélkedésükben egy török kaftán, melyet a kecskemétiek kapnak a szultántól – védelem helyett. Meg aztán, szövődik itt szerelem, nem is akármilyen, a gyönyörű cigánylány, Cinna, és a főbíró, Lestyák Mihály között. Meg vannak itt városi elöljárók, akik már csöppet sem romantikus jellemek, inkább emlékeztetnek a tizenkilencedik századvég marakodó politikusaira, s akik folyton el akarják gáncsolni a tehetséges és merész szabólegényt, az imént még főbíróként emlegetett Lestyák Mihályt.
Hogy mit tud ez a címbéli köntös, vagy törökül kaftán? Megszólalni ugyan nem szólal meg, de senki sem tudja, miért, mitől, parancsolni tud, de olyan erővel, hogy még a nagy Olaj béget is porba kényszeríti: a kaftánt hordó álruhás Cinna parancsára a bég csapataival együtt eltakarodik a város környékéről. Kecskemét tehát megmenekülni látszik. És mégsem menekül meg. A városban ugyanis él még egy szabó, Lestyák Mátyás, a főbíró apja, aki azt veszi a fejébe, hogy az elócskuló köntös szikrázóan új másolatával lepi meg a várost, az eredeti köntöst pedig eladja – és ez, valahogy, a fejébe kerül. Cinna pedig általa a vérpadra jut. De ezzel még nincs vége a történetnek…!
A színpadi változat egyszerre szól diákoknak és felmenőiknek, egyszóval mindenkinek, aki szereti az izgalmakat, barátja a szerelemnek, és együtt érző tanúja az emberi esendőségnek, és örömöt talál a felnőtteknek szánt mesékben.
Mikszáth a történetet krónika-foszlányokból alakította kerek történetté. Ahogy a mű utószavában írja: „bármennyire ragaszkodtam a krónikamaradványokhoz, mégse kívánom tekintetni az elbeszélést például történelmi epizódnak Kecskemét múltjából, mert a mese benne a fő: a történelmi események csak mint színek bukkannak föl mögötte. S e színeket önkényesen hoztam össze a kaftány szereplésének idejére, száz év előttről, vagy száz év utánról. Néhol a színeket hoztam a kaftányhoz, másutt a kaftányt vittem a színekhez.”
