Színház a javából: lebilincselő és szívbemarkoló egyszerre. Annyira magával ragad, felkavar, hogy képtelenek vagyunk eldönteni, sírjunk vagy nevessünk Orbánné kamaszlányos kirohanásain és megszenvedett életbölcsességein. Örkény István Macskajátéka Felkai Eszter fantasztikus főszereplésével beírta magát a Békéscsabai Jókai Színház legemlékezetesebb bemutatóinak sorába. (Niedzielsky Katalin kritikája) Évadnyitó premierhez, a korábbi Ibsen stúdióról nyáron átkeresztelt Sík Ferenc Kamaraszínház első bemutatójához méltó darabválasztás Örkény tragikomédiája, a magyar abszurd remeke. Juhász Róza rendező az eredeti szerzői szándékot és a történet korát is megtartva vitte színre a regény drámaváltozatát, a színvonalas előadást lélekemelő színészi alakítások fémjelzik. Pedig a mese egyszerű, szinte banális: két ember szereti egymást, de jön egy harmadik, és a szerelmi háromszögből valaki feleslegessé válik. Örkény hősei azonban nem fiatalok, és az idő múlása, a fogyó élettér egészen más megvilágításban mutatja meg a mély érzéseket, az emberi küzdelmet. Özvegy Orbán Béláné elmúlt hatvanéves, amit nem hajlandó tudomásul venni, minden erejével harcol kora, a természet rendje ellen. Ráadásul idősödve döbben rá, hogy valaki mellett leélte az életét, miközben titokban mást szeretett, újra szerelmes lesz egykori kedvesébe, akit végül éppen legjobb barátnője hódít el tőle. Minden erejét bevetve harcol szerelméért, tulajdonképpen az életéért, az öregedés, az elmúlás, az egész világ ellen. Furcsának, sőt nevetségesnek tűnhet az idős asszony szenvedélye, ugyanakkor érthető, hogy – mint minden ember – ragaszkodik, tartozni akar valakihez, fontosnak szeretné érezni magát. „Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk” – mondja Örkény. „Akit semmibe vesznek, semmivé válik” – fogalmazza meg Orbánné a keserű tapasztalatot; ami összecseng korosztálya sok tagjának szomorú életérzésével, akár családi, akár szakmai körökben, és ez gyakran akár tragédiákhoz vezet. Erzsi tehát pont ezért lázad, harcol, hogy őt ne vegyék semmibe, mindenáron ki akar törni magányából, „koporsójából”. A kivételes írói és persze színészi bravúrok egyike, hogy miközben úgy viharzik át ezerszer a színpadon, ahogyan egész életén át tette, nővére, Giza számára nem az említett kriptalátogatás, hanem béna lábai, a tolószék, a távoli, németországi bezártság jelenti az igazi koporsót. S ha már a bravúroknál tartunk: Giza állandóan hívja húgát magához, hogy költözzön hozzá, meglesz mindene, végül azonban ő jön haza, hogy együtt éljenek. Valami nagyon különös kettősség, az ellentétek párhuzama nemcsak a testvérkapcsolatban, hanem Orbánné és barátnője, Paula között is jellemző. Erzsi egészen reálisan látja régi szerelme, a megöregedett Csermlényi Viktor hibáit, szinte már undorodik is tőle, bizalmasan kiönti a szívét barátnőjének. Paula viszont annyira idealizálja, eszményíti a férfit, hogy Erzsi újra beleszeret, de már késő, mert Viktor Laurát választja. A fiatalkori élményekből sokszor erőt, hitet meríthetünk, máskor viszont tévútra vihet a nosztalgiázás – ezt későn veszi észre Erzsi, ezért is vesztes, bukása elkerülhetetlen. Egy fiatal előtt még adott számos lehetőség, esély, de hatvan fölött már semmi! Ez a felismerés végképp letargiába, az öngyilkosság, a megsemmisülés felé taszítja. A drámai erőt, a feszültséget Örkény azzal is remekül fokozza, hogy éppen a húgáért folyton aggódó, őt figyelmeztető „félhalott” Giza fogalmazza meg a történet vége felé közeledve, hogy mennyire felnéz Erzsire. Azt mondja: kifejezetten irigy rá, amiért – ellentétben vele – neki volt bátorsága teljes életet élni, és még öregségére is tele van életkedvvel, energiával. Ezzel a megfontolt, bölcs nővér nemcsak kiáll lobbanékony, szélsőséges, sokszor hisztérikus testvére mellett, hanem meg is védi őt kritikus lányával, panaszkodó szomszédjával szemben. A megértés, a megbocsátás (itt a mindent elsöprő öregkori szenvedéllyel szemben) a testvérek közötti ellentétet feloldja, a gyengülő családi köteléket képes újra megerősíteni. A Macskajáték mindkét főszerepe rendkívül összetett, bonyolult jellem, velük együtt a többi figura is nagyon hihető, meggyőző, velünk (bennünk) élő ismerős, akikről Örkény ironikusan, groteszk formában, keményen, kíméletlenül, mégis együttérzéssel rántja le a leplet. A főszereplő fizikai, szellemi és lelki teljesítménye elképesztő! A Jászai-díjas Felkai Eszter Orbán Béláné bőrében az előadás elején temperamentumos, nőies bájjal robban be a színpadra, csodálatra méltó energiával játszik, sziporkázik, él és virul két felvonáson keresztül. De az előadás végére szemmel láthatóan két-három évtizedet öregszik, majd’ belehal az átélt játékba, küzdelembe. Fodor Zsóka Giza szerepében a megfontoltak eleganciájával, a színpad bal oldalára begurított tolószékében nagyszerű ellenpontja örökmozgó húgának, egymás alakítását erősítik fel. A vicces-fájdalmas párbeszédek kettőjük között, ahogyan elbeszélnek egymás mellett, a viharos telefonhívások, a zavaros levélváltások az abszurd nyelvezetének gyöngyszemei, kivételes színházi élményt nyújtanak. Magány ellen csak a társ, a megértés, a szeretet lehet orvosság; Orbánné háborúja az egész világgal, szüntelen perlekedése környezetével, elnézhető füllentései célja érdekében, mind erre intenek bennünket. Ha néha furcsának, megmosolyogni valónak tartjuk is ezt az öregasszonyt, nagyszájúnak, rafináltnak, lényegében mégis inkább kedves, jópofa, mélyen érző, szeretetre méltó személyiség. Felkai Eszter és Fodor Zsóka óriási alakításához kellett és volt is egy csapat! Kovács Edit Paulából elegáns, finom úriasszonyt formál meggyőzően, aki megértő, simulékony barátnőnek tűnik, de számító nőszemélyként nem hagyja ki a házasság lehetőségét. Csermlényi Viktor szerepében Mészáros Mihály kedves-humoros figura, a meghatározó nők társaságában, hadd érvényesüljenek, visszafogott alakítást nyújt. Tarsoly Krisztina Egérkéje megható jelenség. Szomszédasszonyként a fix pont, akivel Orbánné megtalálja a közös nyelvet, szomorú sorsát csak felvillantja a darab, ő is a magánytól szenved. Orbánné lánya, Ilus szerepét Liszi Melinda határozottan játssza: karriernő, több nyelven beszélő tolmács, csak éppen az anyja nyelvét nem érti, ő nem fér bele az életébe. Viktor anyja még felnőtt fiát is óvja, védelmezi, Erzsit elutasítja. Markovits Bori kemény nőt kelt életre ebben a szerepben. Az óriási fekete-fehér városképek, a hatvanas, hetvenes évek háztömbjei körbezárják, ugyanakkor kiemelik Orbánné kis szobáját, ahonnan – díszletcsere nélkül – mindenhová azonnal el lehet jutni: családi ebédre Ilushoz, a cukrászdába, Viktor lakásához. A hatásos és praktikus színpadkép, valamint a karakterek domborítását szolgáló jelmezek Libor Katalin munkáját dicsérik. Niedzielsky Katalin