Beszélgetés Pányik Tamással és Hevesi Fannival

„Iszonyatosan intenzív élni akarás pulzál a darabban” – Valahol Európában a Békéscsabai Jókai Színházban

Huszonhét gyerek, öt hét próbaidő és egy történet, amely a háborúról, kiszolgáltatottságról, összetartozásról és az életbe vetett makacs hitről beszél. A Békéscsabai Jókai Színház október 2-án mutatja be a Valahol Európában című musicalt Pányik Tamás rendezésében, Hevesi Fanni koreográfiájával. A tavaly végzett, első békéscsabai rendezésére készülő Pányik Tamással és a fizikai színházi rendezőként végzett Hevesi Fannival arról beszélgettünk, hogyan válhat egy huszonhét fős gyerekcsapat valódi közösséggé, és miként mesélheti tovább a történetet a mozgás.

– A Valahol Európában háborúról, kiszolgáltatottságról és otthontalanságról mesél, mégis tele van zenével, humorral, játékkal és életörömmel. Mitől tud ez a történet ma is ilyen erősen megszólítani bennünket?

Pányik Tamás: Azt gondolom, vannak nagy történetek, amelyek sosem mennek ki a divatból. Újra és újra előbukkannak kicsit más köntösben, de mindig érdekesek maradnak. Ilyen a Jancsi és Juliska, a Rómeó és Júlia, az Odüsszeia története és még sok más, meghatározó toposzokat és témákat hordozó nagy anyag.

Ha a nagy történelmi kataklizmákat a társadalmunk közös kudarcaként értelmezzük, akkor ezeket a történeteket mesélni kell ahhoz, hogy ne ismétlődhessenek meg. A Valahol Európában befogadható, átélhető és szerethető formában szól a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő emberekről és arról, hogyan élnek túl. Iszonyatosan intenzív élni akarás pulzál a darabban.

– Ebben az élni akarásban meghatározó a gyerekek nézőpontja: a legsötétebb helyzetekben is képesek játékot, fantáziát és humort találni. Rendezőként és koreográfusként hogyan lehet ezt úgy megmutatni, hogy közben megmaradjon a természetességük?

Pányik Tamás: Ez az egyik legerősebb és legmeghatóbb megnyilatkozása annak az élni akarásnak, amelyet az előbb említettem. Mindig az anyagból indulok ki: minél pontosabban és alaposabban szeretném megérteni a művet, majd elmesélni azt a lényeget, amelyet felfedeztem benne.

A legfontosabb azonban csak ezután következhet, hiszen az előadás hatalmas csapatmunka. Természetesen én felelek a végeredményért, de mindig közös gondolkodásként tekintettem egy produkció létrehozására. Szeretem, ha mindannyiunk lelke és gondolatai benne vannak az előadásban.

Hevesi Fanni: Bizonyos helyzetekben hagyni kell a gyerekeket egyszerűen létezni a színpadon. Nem szabad minden mozdulatukat beállítani, hiszen éppen ettől tud megmaradni a természetességük. Sok olyan mozgásanyagot adok nekik, amelyben kereteket határozok meg, és azt várom tőlük, hogy ezeket a saját személyiségükkel töltsék meg.

Ez a próbafolyamat elején nagyon nehéz volt, hiszen teljesen új volt számukra a színházi munka, de idővel megértették ezt a működést, és egyre több saját ötlettel állnak elő.

– Közel százötven jelentkezőből választottátok ki azt a huszonhét gyereket, akik most a Jókai Színház Valahol Európában című előadásában együtt dolgoznak. Milyen csapat formálódott belőlük?

Pányik Tamás: Elképesztően aranyos, csibész banda lett. (nevet) Imádok velük dolgozni. Keményen küzdenek és nagyon sokat fejlődnek napról napra; kezdenek hozzászokni ahhoz a feszített próbaidőszakhoz, amelyben öt hét alatt készül el ez a monumentális előadás.

A casting során elsősorban természetességet, önazonosságot és nyitottságot kerestünk bennük. Egyelőre úgy tűnik, jól működtek a megérzéseink, lekopogom. (nevet)

Hevesi Fanni: Rengeteget tudnak változni néhány hét alatt. Ha kellő alázattal állnak hozzá, szinte bármire képesek lehetnek. Mindenkinek más nehézségekkel kell megküzdenie, nincs olyan gyerek, akinek minden sikerül elsőre. Jó látni, ahogyan igyekeznek, fejlődnek, és közben egymást is segítik.

– Tamás, gyakran hangsúlyozod, hogy a gyerekeket kollégaként kell komolyan venni. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Pányik Tamás: Azt, hogy nem támasztok feléjük kisebb elvárásokat, mint a felnőttek felé. Ez elsőre furcsán hangozhat, de közben ugyanúgy megfogadom egy-egy ötletüket, ha beleillik a helyzetbe. Kezdenek beletanulni abba, hogy ezeknek a szerepeknek a megformálása nagy felelősség, és komolyan kell venni a játékot. Szeretnénk átadni nekik a színpad iránti alázatot, valamint a közös munka felelősségét és örömét is.

– Fanni, a gyerekeknek egyszerre kell játszaniuk, énekelniük és mozogniuk. Hogyan lehet elérni, hogy ennyi feladat végül természetes színpadi jelenlétté álljon össze?

Hevesi Fanni: A legnagyobb feladat számukra az, hogy ez a három dolog egyszerre tudjon működni. Ez még egy felnőttnek sem könnyű: pontos mozgást, szövegtudást és tiszta énekhangot kell egyszerre produkálniuk. A természetességet leginkább a sok gyakorlás hozza meg, de ez gyerekenként eltérő.

Érdekes tapasztalat volt, hogy a Gyerekjáték című dalnál azt az instrukciót adtam nekik: „Most legyetek gyerekek, és játsszatok!” Elsőre nem is értették, mit kérek tőlük, pedig valójában teljesen hétköznapi dolgot kértem. Sokszor éppen a természetes jelenlét a legnehezebb számukra, mert közben nagyon sok mindenre kell figyelniük.

– A történetben kisebb-nagyobb gyerekcsoportok találkoznak, amelyekből fokozatosan közösség alakul. Hogyan jelenik meg ez a folyamat a mozgásban és a próbafolyamatban?

Hevesi Fanni: Leginkább a térhasználat segítségével. Fontos volt számunkra, hogy az eggyé válás fokozatosan és késleltetve történjen meg. Bár egy nagyobb csapatot látunk, sokáig felfedezhetők benne a kisebb, összetartó egységek is, amelyeket hol a barátság, hol a családi kötelék tart össze.

Pányik Tamás: A tréningek és koncentrációs játékok fontosak a fejlődésben és az ismerkedésben is; ezt tudatosan próbáljuk megtartani, amikor csak a feszített próbarend megengedi. Érdeklődnek egymás iránt, alakulnak a barátságok. Hatalmas kaland ez nekik önismeretben és csapatmunkában is, mi pedig igyekszünk jó példát mutatni.

– A Valahol Európában nem klasszikus értelemben vett táncos musical. Milyen mozgásvilágot kerestetek hozzá?

Pányik Tamás: Fannival már az egyetemi évek alatt is szerettem volna dolgozni, aztán az élet most megadta nekünk az akkor elmaradt találkozást. Ő Horváth Csaba és Rába Roland osztályában végzett fizikai színházi rendezőként, én pedig tavaly szereztem diplomát Vidnyánszky Attila és Pataki András osztályában. Ez az első békéscsabai rendezésem, ezért különösen sokat jelent, hogy a Jókai vezetése ilyen komoly feladatot és alkotói teret bízott ránk. Herczeg T. Tamás már az egyetemi éveinkből ismeri a munkánkat; érdekes és inspiráló helyzet, hogy egykori tanárunkkal most igazgatóként, Tege Antallal és a társulattal pedig egy közös előadás alkotói közegében találkozunk.

Ebben a musicalben nincs szükség a szó szoros értelmében vett táncokra. Sokkal inkább a szituációkból fakadó, kissé elemelt mozgások és verekedések hangsúlyosak, ebben pedig Fanni nagyon otthon van, és abszolút partner. Már az előkészítés során kiderült, hogy hasonló dolgokat érzünk fontosnak; izgalmasak a gondolatai és a meglátásai.

Hevesi Fanni: Számomra a fizikai színházi szemlélet nem azt jelenti, hogy egy musicalnek fizikai színházi előadássá kell válnia. Azt keresem, hogyan tud a test és a mozgás a szöveg és a zene mellett önállóan is mesélni. Egy gesztus, egy térbeli viszony vagy egy csoport mozgása is kifejezhet olyan kapcsolatokat, érzéseket és változásokat, amelyeket nem feltétlenül kell kimondani.

Nagy koreográfiák helyett itt az apró mozdulatoknak, a pontos gesztusoknak és a térben való jelenlétnek van jelentősége. Fontos, hogy a mozgás ne illusztrálja, hanem finoman kiegészítse és tovább árnyalja a történetet. Számomra is sokat jelent a bizalom, amelyet Békéscsabán kaptam: most koreográfusként dolgozhatok, hamarosan pedig A kis herceg zenés mesejáték rendezőjeként is bemutatkozom majd. Jó érzés olyan alkotói közegbe érkezni, amely nem egyetlen feladatban gondolkodik velem.

– A Jókai Színház előadásában Simon Pétert Katkó Ferenc alakítja. Mindketten nagyon erősnek ítélitek az ő és a gyerekcsapat találkozását. Mi történik közöttük a próbákon?

Pányik Tamás: Nagy megtiszteltetés, hogy Katkó Ferenccel a főszerepben rendezhetem meg ezt az előadást. Nagy élmény vele próbálni, sűrű és esszenciális a jelenléte, egyszerűen nem lehet nem rá figyelni. A gyerekeknek nem kell eljátszaniuk azt a csodálatot, amellyel a darabbeli csavargók Simon Péterre néznek: ez magától jön nekik, valóban felnéznek rá.

Hevesi Fanni: Ha a fizikalitását nézem, egyértelműen biztonságot adó figura a gyerekek számára. A magassága és a testalkata jól ellenpontozza a törékenységüket. A próbákon az is világossá vált, hogy nemcsak fizikailag néznek fel tapasztaltabb kollégájukra, hanem szakmailag is. Amikor vele kezdtünk próbálni, érezhetően fegyelmezettebbé váltak, miközben a jókedv és a játékosság sem tűnt el.

– Október 2-án a Jókai Színház közönsége találkozik először ezzel a most formálódó világgal. Mit szeretnétek, mi történjen a nézővel azon az estén?

Hevesi Fanni: Azt szeretném, hogy a néző a gyerekek kapcsolatain és mozgásán keresztül is érezze, hogyan változik közöttük a viszony. Hogy lássa, mikor vannak még külön, mikor kezdenek egymásra találni, és hogyan alakul ki belőlük fokozatosan egy közösség. A mozgással ehhez szeretnék olyan információkat adni, amelyek nem feltétlenül jelennek meg a szövegben vagy a dalokban.

Pányik Tamás: Nagyon remélem, hogy érvényes és hatásos előadás születik. Nekem kiemelten fontos, hogy a kollégáim élvezzék azt, amit csinálnak, és megteremtsem számukra azt a biztonságot, amelyben a legjobb munkájukat tudják nyújtani.

Ez az első munkám Békéscsabán, ezért különösen kíváncsi vagyok arra, hogyan fogadja majd a közönség. Egyelőre még nagyon dolgozunk, nincs időm ezen izgulni. (nevet) A bemutató október 2-án lesz, utána egész októberben játsszuk az előadást, és már meghívást is kaptunk vele Aradra. Jó érzés pályakezdőként olyan megújuló színházi közegben dolgozni, ahol a fiatal alkotók komoly feladatokat és valódi felelősséget kapnak. Remélem, ez az első békéscsabai rendezésem egy hosszabb szakmai kapcsolat kezdete lesz, miközben az előadásnak Békéscsabán túl is lesz útja.