Fotótörténeti ritkaságok a Vigadó Galériában.

A Valahol Európában premierje előtt „Művészlegendák reflektorfényben” címmel nyílt kiállítás a Vigadó Galériában.

A tárlat prof. dr. Gömör Béla gyűjteményéből válogat. Az alábbiakban Imre György fotóművész megnyitó beszédét olvashatják.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Színházbarátok! Kedves Vendégeink! Fotótörténeti ritkaságok a Vigadóban. Talán ez a néhány szó foglalja össze a legjobban azt, ami ma este itt, a Békéscsabai Jókai Színház Vigadó Galériájában a falakra került. „Művészlegendák reflektorfényben” – ez a kiállítás címe. És valóban: reflektorfénybe kerülnek azok az emberek, akik hosszú évtizedeken keresztül formálták a magyar színház, irodalom, zene és képzőművészet világát. De a kiállítás ennél is többet kínál. Egy időutazást. Egy olyan fotográfiai időutazást, amely 1885-től egészen napjainkig, vagyis több mint 140 éven keresztül követi a magyar fotográfia és a magyar kulturális élet történetét. A kiállítás anyaga Prof. dr. Gömör Béla különleges fotográfiai gyűjteményéből származó válogatás. Olyan képeket láthatunk, amelyek önmagukban is fotótörténeti értéket képviselnek, ugyanakkor egy-egy ismert arc mögött egész korszakokat, életműveket és kulturális történeteket idéznek meg. És talán ez az egyik legérdekesebb dolog a fotográfiában. Amikor egy fényképet nézünk, valójában mindig egyszerre két dolgot látunk. Egy embert és egy korszakot. A legkorábbi felvétel, amelyet itt láthatunk, 1885-ben készült. Strelisky Lipót kamerája előtt Blaha Lujza, a magyar színjátszás legendás alakja állt. Ha innen elindulunk, több mint egy évszázadon keresztül követhetjük a magyar kulturális élet szereplőit. Színészeket. Írókat. Költőket. Festőket. Zenészeket. Táncosokat. Művészeket. És közben azt is láthatjuk, hogyan változott maga a portréfényképezés.

A 19. század végi műtermi felvételek még egy ünnepélyes, megkomponált világot mutatnak. Később egyre fontosabbá válik a személyiség. A gesztus. A tekintet. A környezet. A pillanat. A fotográfus már nem egyszerűen megörökíteni akar valakit. Meg akarja mutatni. Különösen fontos állomása ennek a történetnek Székely Aladár munkássága. Már csak azért is mert Békés megyei származású Gyulán és Orosházán dolgozott Az ő neve a magyar portréfényképezés történetében megkerülhetetlen. Az itt látható, Ady Endrét édesanyjával, Ady Lőrincnével ábrázoló fénykép számomra a kiállítás egyik különösen fontos darabja. Ady Endrét elsősorban költőként ismerjük. Verseiből. Fotográfiákból. Irodalomtörténeti könyvekből. De ezen a képen nem csupán a költőt látjuk. Hanem egy fiút az édesanyja mellett. Egy emberi pillanatot. És ettől a történelmi személyiség egyszerre közelebb kerül hozzánk. A fotográfia itt már nemcsak dokumentál. A fotográfia emléket teremt. Békés megyében pedig különösen fontos számunkra, hogy a kiállításon Ruzicskay György alakjával is találkozunk hiszen Szarvasi származású. A Szarvashoz szorosan kötődő, jelentős magyar festőművész portréját Tóth István fényképe őrzi meg számunkra. Ez a kép ezért számunkra nem egyszerűen egy művészportré. Ez egy darab a helyi kulturális emlékezetből. Amikor egy ilyen kiállítás Békéscsabára érkezik, ezek a kapcsolódási pontok különös jelentőséget kapnak. Mert a magyar kultúra nagy története nem valahol máshol történik. Annak mi is részesei vagyunk. És ha végigjárjuk a kiállítást, találkozunk a magyar színháztörténet legendás alakjaival. Gombaszögi Fridával. Mezei Máriával. Ruttkai Évával. Sinkovits Imrével. Dajka Margittal. De itt van Kassák Lajos, Karinthy Ferenc, Ladányi Mihály, Borsos Miklós és még számos olyan alkotó, akik nélkül nehéz lenne elképzelni a 20. századi magyar kulturális életet. Ezek a képek tehát egyszerre szólnak színházról, irodalomról, zenéről és képzőművészetről. És közben mindegyik ugyanarról mesél: az emberről. A kiállítás másik fontos állomása számomra Korniss Péter. Az ő A Tretyakov képtárban című felvétele már egy egészen más fotográfiai gondolkodást képvisel. Korniss Péter a kortárs magyar fotográfia egyik meghatározó alakja. Az ő képeinél már különösen jól érzékelhető, hogy a fotográfia nem pusztán a valóság leképezése. A fotográfus választ. Kiválaszt egy pillanatot. Egy nézőpontot. Egy gesztust. Egy kapcsolatot. És ezzel értelmezi is azt, amit látunk. Éppen ezért érdekes Székely Aladár és Korniss Péter munkáját ugyanabban a kiállításban látni. Két különböző korszak. Két különböző képi nyelv. De ugyanaz az alapvető kérdés: hogyan lehet egy emberről, egy pillanatról, egy korról maradandó képet készíteni?

És van még valami, ami miatt különösen fontos számomra, hogy ez a kiállítás éppen itt, a Jókai Színházban látható. Ez a tárlat nem egy hagyományos értelemben vett múzeumi kiállítás. A kiállítás a színházi este része. A Vigadó Galéria az előadásnapokon, a nagyszínházi előadások előtt és a szünetekben nyitja meg kapuit a nézők előtt. Vagyis amikor valaki eljön a Jókai Színházba egy előadásra, most nemcsak egy színházi élményt kap. Az este része lehet egy fényképtörténeti találkozás is. Előadás előtt néhány perc. A szünetben néhány perc. És közben egy-egy arc, egy-egy kép, egy-egy történet. Talán éppen ez a Vigadó Galéria új szerepe. Összekötni a színházat a társművészetekkel. A színházi élményt kiegészíteni egy kiállítással. A nézőt egy kicsit tovább marasztalni. És talán arra ösztönözni, hogy ne csak az előadásra emlékezzen, hanem arra is, amit előtte vagy közben látott. Az új évaddal a Vigadóban is új korszak kezdődik. A színház mindig kapcsolatban áll a képzőművészettel, a zenével, az irodalommal, a fotográfiával. És most ennek a kapcsolatnak egy új tere születik meg itt, a Vigadóban. Ha végignézzük ezt a kiállítást, valójában egy különös idővonalon sétálunk végig. 1885-től napjainkig. Több mint 140 év. Ez alatt az idő alatt rengeteg minden megváltozott. Megváltozott a fényképezőgép. Megváltozott a technika. Megváltozott a színház. Megváltozott a zene. Megváltozott az irodalom. Megváltozott a társadalom. De van valami, ami változatlan maradt. Az emberi arc ereje. Egy tekintet. Egy mozdulat. Egy gesztus. Egy pillanat. És talán éppen ezért érdemes ezeket a képeket nem csak végignézni, hanem megnézni. Megállni előttük. Figyelni. Felfedezni a részleteket. Megkeresni azt az arcot, amelyet már ismerünk. És talán találni egy olyat is, amelyről most hallunk először. Mert egy jó fotográfia nem akkor működik igazán, amikor felismerjük rajta, hogy ki van rajta. Hanem akkor, amikor valamit érzünk is általa. Ezért kívánom mindannyiuknak, hogy ezen az estén ne csak egy színházi előadással legyenek gazdagabbak. Vigyenek magukkal innen egy arcot. Egy pillanatot. Egy történetet. Talán Székely Aladár Ady-portréját. Talán Ruzicskay György tekintetét. Talán Korniss Péter különleges látásmódját. Vagy egyszerűen csak egy olyan képet, amely előtt egy pillanatra megálltak. Mert a fotográfia végső soron erről szól: megállítani az időt. És ma este itt, a Vigadó Galériában több mint 140 évnyi idő áll előttünk. Prof. dr. Gömör Béla gyűjteményének különleges darabjai most egy estére, egy színházi élmény részeként kerülnek reflektorfénybe. Köszönjük, hogy ezeket a fotótörténeti ritkaságokat most együtt láthatjuk. Köszönjük a gyűjtemény létrehozóinak és mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy ezek a képek Békéscsabára, a Jókai Színház Vigadó Galériájába eljuthassanak. És köszönöm Önöknek, hogy ezen az estén a színház mellett a fotográfiára is időt szánnak. A „Művészlegendák reflektorfényben” című kiállítást ezennel megnyitom. Kívánom, hogy legyen ez a kiállítás egy különleges találkozás. Találkozás a fotográfiával. Találkozás a magyar kultúrával. És mindenekelőtt: találkozás azokkal az emberekkel, akiket a fénykép segítségével az idő megőrzött számunkra. Köszönöm szépen!

A kiállítás a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósul meg.