A költészet napját 1964 óta ünnepeljük április 11-én, József Attila születésnapján. Az idei megemlékezést a világjárvány miatti veszélyhelyzet átrendezte; ma reggeltől online tekinthetők meg a Békéscsabai Jókai Színház felhívására beküldött művek. A nagy rendezvényeket biztonsági, egészségügyi okokból betiltották, de az ünnep nem maradhat el. A Békéscsabai Jókai Színház online verselésre hívta az irodalomkedvelőket, facebook- és weboldalunkon közöljük a beküldött felvételeket, így köszöntjük most a magyar költészetet. Örömmel fogadtuk az alkotásokat, köszönjük, hogy megosztották velünk kedvenc versüket, sokan saját műveket küldtek a felhívásra. Jó érzés, hogy a színházi előadások szüneteltetése idején sem maradunk költészet, művészet, kultúra nélkül, és sikerül méltóképpen megemlékezni a magyar líráról, irodalomról. Külön öröm, hogy a kezdeményezést részvételükkel közéleti személyiségek is megtisztelték. A felvételek sorát Szarvas Péter, Békéscsaba Megyei jogú Város polgármestere kezdi, és Varga Tamás alpolgármester zárja. Bízunk benne, hogy ez a mostani, rendkívüli költészet napi megemlékezés – az ismert okok, körülmények ellenére – méltó az ünnepelthez és értékes perceket, lelki megerősítést ad mindenkinek. (Fotó: www.petervasara.hu)  

Komáromi Anett nemcsak a színpadon, hanem az esélyegyenlőségi munkában is gyakran főszereplő, a Jókai Színház jelelt, narrált előadásainak, jótékonysági kezdeményezéseinek egyik oszlopos tagja. A járvány miatti kényszerszünetben sem unatkozik, kalácsot süt húsvétra, a természetben töltekezik, és nem feledkezik meg azokról, akik segítségre szorulnak. Március közepén kiderült, hogy semmi nem működhet tovább, a színház bezár, édesapámat nem lehet meglátogatni, akkor a párommal úgy döntöttünk, hogy önkéntes karanténba vonulunk a Balatonnál. Különös érzéseket váltott ki belőlem a járvány és a rendkívüli helyzet, ilyenkor az embernek el kell gondolkodni, hogy mit rontott el. Miért kaphattuk ezt a büntetést? Biztosan oka van annak, hogy le kellett lassulni, és a természetnek, a földnek, az állatoknak vissza kell adni a helyüket. Túl gyors volt már a tempó, amit az életforma megkövetelt, amivel mindenkinek fel kellett venni a ritmust. De a természettel harmóniában kell élni, tisztelettel kell felé fordulni, ezért kell most az embereknek a természethez és egymáshoz való viszonyukat újra gondolni. -Mivel telnek a napjaid a természetközeli karanténban, amikor nem a világjárvány okairól és tanulságairól filozofálsz? Tudod-e messziről online segíteni a pártfogoltjaidat? -Itthonról most kevesebbet foglalkozom a művészettel, nem vagyok egy kitárulkozó típus, inkább offline életet élek. A színpadon mindent beleadok, de a magánéletemet nem szívesen élem online. Meséket olvastam fel a 7.TV-nek, hangoskönyvet készítünk a vak és gyengénlátó barátainknak, tervezzük, hogy az óvodásokat is megajándékozzuk mesékkel. Nagyon sokat segítek azoknak, akik magányosak vagy egyáltalán rászorulnak a támogatásra. Több időm jut most olvasásra, sajnos hajlamos vagyok a kényelemre, nyitogatom a hűtőt, kalácsot sütöttem húsvétra. Igyekszem megvédeni a bajtól a családomat, a barátaimat, az ismerősöket. -Akinek lételeme a színház, a társaság, a közösség, mások megsegítése, mint Neked, alighanem büntetésként éli meg a bezártságot. -Én egy dumálógép vagyok, ezért most nagyon nehezen viselem, hogy el vagyok zárva mindenkitől, de megértem. Nekem mindig nagyon fontosak voltak az érintések, „puszilkodós” család a miénk, a színház is az, és most nem lehet ölelni, puszilkodni. Most azt tudom adni, hogy telefonon beszélek mindenkivel, és tartom a kétméteres távolságot, hordom a maszkot, ha vásárolni megyek. Kapcsolattartásra egyetlen lehetőségem a telefon itt a balatoni hegyoldalban, a szőlők között, ahol kapálok, metszek, permetezek, Pitypanggal, a lógó fülű nyúllal játszom. A kertápolás közben a lélek is tisztul. S tavasszal mindig szembesül az ember azzal, hogy milyen sok a felesleges holmija, ami nem kell, elajándékozom. -Kikkel tartod a kapcsolatot, hová futnak az adományok? -Három helyen élek, Békéscsabán, Budapesten és a Balatonnál. Most minden szomszéddal telefonon tartjuk a kapcsolatot. Mindannyian a 70-es, 80-as korosztályhoz tartoznak, tehát különösen veszélyeztetettek. A téli depresszió után alig vártuk a napsütést, a tavaszt, eljött, és most mégsem utazhatunk, mászkálhatunk. De az idősek megértik, felfogják, hogy a tilalom értük van, az ő védelmükben nem lehet érintkezni. Biztatjuk egymást, hogy egyszer ennek is vége lesz, és akkor majd bepótoljuk a puszikat, az öleléseket. Niedzielsky Katalin