Petőfi Sándor: Egy estém otthon című versét mondta nemrég felvételre Bartus Gyula a 7. tv-nél. A költő vallomása akár mottó is lehetne a Jászai Mari-díjas színművész gondolataihoz, amiket a világjárványról, a bezárt színházról és újra tervezendő életünkről megfogalmazott. Történelemórákon, leírásokban olvashattunk arról, micsoda kolera-, pestis- és tífuszjárvány söpört végig Európán, az egész világon mennyi áldozatot szedett a spanyolnátha. Azt gondoltuk, ez már csak történelem, elképzelhetetlen napjainkban. És tessék! Sajnos történelmet írunk mi is az utókor számára… Annyira felgyorsult a világ, hogy történnie kellett már valaminek, ami kicsit észhez téríti az embereket… Mint minden rossz történés, a vírusveszély mögött is felfedezhető valami jó. Való igaz, hogy annyira fölpörgettük magunk körül az időt, az eseményeket, akkora tempót diktált önmaga számára az emberiség, hogy kellett már valami változás, ami lassabb ritmusra int bennünket. Le kellett állítani nagyon sok helyen a világban az ipari foglalatosságainkat, hogy kitisztuljon körülöttünk a levegő, hogy megláthassuk a csillagos eget esténként, lássuk repülni a madarakat, az égen vonulni a felhőket. Szívhatnánk végre a tiszta levegőt, de nem lehet, mert hordanunk kell a maszkot. Persze ez a figyelmeztetés, sokak szerint büntetés az emberiség számára túl drámai, és nagyon komoly megszorítások, korlátozások sújtják a mindennapjainkat. Mozgalom indult, hogy „Maradj otthon!”. Otthon is marad mindenki, ki sem mozdul a házából, csak akkor, ha nagyon muszáj. Az emberek próbálják betartani a másfélméteres távolságot egymás között a boltban. Normális körülmények esetén nem emberhez méltó a bizalmatlanság, a félelem, de most ez jellemző. Mint minden vészhelyzetnek, ennek is vége lesz egyszer, és újraindul az élet. Csak remélni tudjuk, hogy minél előbb! Addig is mi a terved, túlélési stratégiád? Nem mindegy, hogyan maradsz meg embernek és törődsz önmagaddal, a lelkeddel, a környezeteddel, a közvetlen hozzátartozóiddal. Azt látom, hogy az embereknek most több idejük van, el kezdtek takarítani, pakolászni a lakásban, az udvaron. Három nap alatt én is lebontottam az udvaromon a melléképületünket. A fiammal kipakoltam belőle, és eltakarítottuk a lomot. Hogy mikor lesz helyette új, azt nem lehet tudni ebben a helyzetben. A rendrakás testedzésnek, konditerem helyett is jól jött. A testi erőnlétre is szükség van, a lelki, agyi, memoriterbéli erőnlétem szinten tartásáért úgy döntöttem, megtanulok egy nagyon hosszú verset, és majd elmondom a többieknek, amikor először újra találkozunk. A kényszerszünetben többet tudunk olvasni, erőt gyűjteni a későbbi feladatokhoz. Még mindig várnak rám a karácsonykor ajándékba kapott könyvek, sorra veszem őket. A Hunyadiakról szól mind, korábban írtam már két történelmi drámát Hunyadi Jánosról és Corvin Jánosról. Szándékomban áll megírni a trilógia második részét Hunyadi Mátyásról. A téma már adott a fejemben, szép szerelmes történet. Ugyanakkor nyomaszt, hogy színész vagyok, zárva a színház, nincs előadás, nincs próba, nincs közönség. Minek az új színdarab? S meddig tud az állam fizetni a színészeknek? Aggasztó kérdések ezek… De reméljük, helyreáll a rend. Addig az a dolgom, hogy A vörös postakocsi előadásához életben tartsam a memóriámban a szerepemet. Alvinczi Eduard szövege és a hosszú vers mellett elkezdem tanulni a Tizenhárom almafában lévő szerepemet is. Ezt kell tennem önmagamért és a színházamért. Niedzielsky Katalin Fotó: A-TEAM
