Ismerve a Bolond Istók romantikus meseszövését, históriázását, mély bölcseletét, hullámzó hangulati és tájleírásait, nagyon kíváncsi voltam, milyen bemutató fogad a Békéscsabai Jókai Színházban. A kétszáz évvel ezelőtt született Arany János elbeszélő költeményének új, az évfordulón tisztelgő hangszerelése dramaturgiai és rendezői bravúr nélkül nyilván elképzelhetetlen – ezt sejtettem. Ötletekben gazdag, társművészeteket hatásosan kombináló feldolgozást láttam, de a főszereplő az irodalom maradt: a mesélő, Arany jellegzetes nyelve, összetéveszthetetlen humora.  (Niedzielsky Katalin kritikája) A szeretett költőtárs, Petőfi Sándor Színészdala méltó keretet ad az előadásnak. „Minden művészetek/ Fején a korona:/ A mi művészetünk…” – zengi a függönyképből megelevenedő kórus, a Színitanház csapata, „Legyünk büszkék reá,/ Hogy színészek vagyunk”. A prológus mindjárt rangsorol, mint mondja, a költőképzelet csak árnyat teremt, lelket, életet abba a színészek lehelnek, ez a dolguk, feladatuk. A szöveg tehát csak alapanyag, a színészeké „a hatalom/ Az emberszív felett:/ Idézni egyaránt/ Mosolyt vagy könnyeket”. Azért az irodalmat se becsüljük alá, hiszen több műfaja él és virul évezredek óta, akár a társművészetek nélkül is! A színészeket Petőfi még apostoloknak is nevezi, akik erkölcs, erény fölött őrködnek, ugyanakkor figyelmezteti őket, hogy nem elég szóban, a színpadon prédikálni, a magasztos elvek szerint kell élniük is. A színház varázsa, a vándorszínészek szabadsága, különleges élete nemcsak Petőfit, hanem Aranyt is elkápráztatta, mindketten kipróbálták a nehéz pályát, keserű tapasztalatokat szereztek, és ki is ábrándultak a hivatásból. A Bolond Istók bemutatója azonban – ahogyan a Színészdal hirdeti – olyan színpadi játék, amely még a lelkesedésből, az elhivatottságból táplálkozik. Nyitánya, mint a mágnes, rögtön magához vonzza a nézőt, és onnantól végig fogva tartja, el sem engedi. Arany János, vagyis a narrátor mesél, és a színpad megtelik történettel, leírással, szimbolikával. Körbe fehér falak, rengeteg ajtó, ablak, amikre maguk a színészek fekete rajzokat kerekítenek. Csak néhány egyszerű vonal, mégis a játék helyszíneit villantja fel, az ajtók kinyílnak, olyankor arcok, alakok áradnak felénk. Meglepetésre kétméteres óriásbábok uralják a teret, hatalmas maszkok, aránytalanul kicsi testek felnagyított fejeket cipelnek. Micsoda arcok, ábrázatok! Elképesztő sok fájdalmat, szenvedést tükröznek. A magyar népmesék, balladák, hiedelmek világa kel életre, miközben hallgatjuk a mesét. Aranyt, Katkót, hangoskönyvet, néha zenével. Nagyszerű mesélőre bízta Árkosi Árpád Jászai-díjas rendező az előadást: Katkó Ferenc – Arany János mesehangja – jellegzetes orgánuma, fellépése öleli át, tartja egybe a színpadi jeleneteket, amik tulajdonképpen illusztrálják, követik, kommentálják, ritkábban előrevetítik az izgalmas felolvasást. Balladisztikus, drámai események, szinte naturalista képekben, de hogy ne legyen túl komor az összkép, csodálatos humor, gyöngédség enyhíti a fájdalmat, ellensúlyozza a filozófiai gondolatmenetet. A mese és a valóság képei váltogatják egymást, a narrátor és a zene szép ötvözete a produkció. Arany János befejezetlen elbeszélő költeményének első énekében Istók születésének körülményeit írja le, a második énekben a főhős debreceni kollégiumi élményeit, színházi, vándorszínészi kalandjait, tapasztalatait. Az első ének 124, a második 122 versszakból áll. Különös, hogy az első 1850-ben született, a második 1873-ban, közte hosszú idő telt el, 23 év. A költő tervezte a harmadik és a negyedik éneket, de az nem valósult meg. A töredék mégis jelentős fejezet, az irodalomtudomány „álcázott önéletrajzi alkotásként” tartja számon a nagyon szerény, zárkózott életet élő Arany művét, amelyben kíméletlen öngúnnyal, éleslátással szemléli önmagát, vall nézeteiről, munkásságáról, a költészet küldetéséről. A fehér falak, egyszerű rajzok illenek Arany tiszta népi világához, erkölcsi fölényéhez, leíró, tájfestészetéhez. lélekábrázolásához. A vak, félhalott, kisded szerepeltetése balladai hangulatra emlékeztet, az életet, a halált szimbolikus óriásbábok jelenítik meg. A banyák, a siratóasszonyok kiválóak, a ló-gyerek csere a szegény nép kiszolgáltatottságára emlékeztet, Istók bekukkant az életbe, Debrecenbe. Az első képben rajzok voltak a falon, a másodikban könyvtárt jelöl a díszlet. Istók megpróbáltatásainak mintha sose lenne vége, ez a szerencsétlen semmihez sem ért, sehol sem érzi otthon magát. Akad itt drámaiság, színpadra való! Az első énekben egy leányanya gyermeket hoz a világra, és magára hagyja. A vak nagyanya belehal (talán a szégyenbe), az egyik siratóasszony (aki az elhunytat nem is kedvelte) viszi megkereszteltetni a babát. Senki sem tudja azonban, hogy a csecsemő fiú-e vagy lány, anyja után a Kató nevet kapja. Az öregasszony a korábban fogyasztott bortól elalszik, elveszíti a kis keresztényt. Cigányok lelnek rá, táplálják, majd egy lóért elcserélik. A fiú új helyén kapja a Bolond Istók nevet. A második énekben Istók már legénnyé cseperedett, a híres debreceni kollégiumban tanul, nem buta, de nem is szorgalmas. A világegyetem, a költészet érdekli, színésznek szerződik, de tönkre megy a város színháza, aztán a társulat is. Szülőfalujában tanár, pap lesz, célja, hogy megteremtse saját költői hangját, költészetét. Zalán Tibor dramaturg – a Toldi után most – a Bolond Istók átköltésével is közelebb hozta Arany János művészetét a mai olvasókhoz és nézőkhöz, felkeltette az érdeklődést a verses epika nagy mesterének (újra)olvasásához. Árkosi Árpád rendező Arany költészetét, csodálatos nyelvét, humorát tiszteletben tartva álmodta színpadra a költő életébe és munkásságába is bepillantást adó, értékes előadást. Az alcím óvatos: Színházi bolondozások két képben – egyben. Világos, az alkotók nem akartak új műfajt teremteni, de az irodalommal valamit kezdeni kellett, hogy „szóljon” a színpadon. A történet nem vicces, inkább szomorú, lehangoló, a mostohasorsú gyermek, fiatal hányattatásai szánalmat, együttérzést keltenek. Némiképp vigasz, hogy Istók végül szülőfalujába visszatérve, mégiscsak megvalósítja önmagát, költővé válik. Arany János költészete általános és középiskolai tananyag, amelyhez minden színházi feldolgozás új megvilágításban segítheti a jobb megértést, a művészi élmény árnyaltabb befogadását. A Bolond Istók előadása komoly kihívás a Színitanház növendékeinek is, a költészet színpadi adaptációja, a színészmesterség felelősségteljes művelése nem könnyű iskola. Az előadás főszereplője a mesélő, Katkó Ferenc, ez is jelzi, hogy Arany és költészete örök. Bolond Istókkal az első énekben inkább csak történnek a dolgok, a másodiktól válik aktívvá, főszereplővé, szenvedélyes fiatallá, aki szerencsét próbál a társadalom több színterén, és végül hazatalál. Ragány Misa debreceni diákként, vándorszínészként keresi önmagát, az előadás végére nő fel a figurához. Pityeri Erzsók szerepében Gábor Anitát, Klárcsiként Szőts Orsit látjuk, a többi figurát a színészhallgatók keltik életre. Könczei Árpád zeneszerző dallamai szolgálatták a hangulati aláfestést, Schäfer Szilveszter hegedült, Pataj Péter nagybőgőn, Lehoczki Orsolya fuvolán játszott. Ondraschek Péter díszletei eredeti felfogásban a tartalomhoz méltó helyszínt teremtettek. Mészáros Zsófia jelmezei a karakterek váltását hangsúlyozták. Az óriásbábok és a maszkok Lenkefi Zoltán kimagasló, emlékezetes műalkotásai. Niedzielsky Katalin