Mindentudás az isteni harmóniáról
Színház és szórakoztatóipar igen távoli fogalom, bár gyakran találkozunk olyan felfogásokkal, amelyek egyenlőségjelet tesznek a két műfaj közé. A tisztánlátáshoz hasznos olyan nagy filozófusok színházesztétikáját fellapozni, mint Hegel, Schelling vagy Nietzsche, „aki sokkal többet bíz a színházművészetre”. Ezekkel a gondolatokkal vezette be Kovács Edit színművész, a Mindentudás Színházi Egyeteme háziasszonya a február 2-ai előadást, amelyen Gyenge Zoltán professzor a görög tragédia rejtelmeibe, a színházművészet kialakulásának körülményeibe és lényegébe avatta be az Ibsen Stúdió közönségét. (Niedzielsky Katalin beszámolója) A vidám tudomány (La gaya scienza) című művében Nietzsche a színház kialakulásához vezető ősi emberi vágyat fogalmazza meg, ezt idézte mottóként Kovács Edit: „Amiért hálásnak kell lennünk. – Csak a művészek és főleg a színház művészei adtak olyan látást és hallást az embereknek, hogy némi élvezettel hallgathassák és nézhessék azt, ami mindenki saját maga, amit mindenki átél s maga akar; csak ők tanítottak meg minket a minden köznapi emberben ott rejlő hős becsülésére és arra a művészetre, hogyan nézhetjük a távolból s mintegy leegyszerűsítve és átszellemítve önmagunkat is hősként…” Mitológia, zene és képzőművészet nélkül elképzelhetetlen a színház – ezt tudja már mindenki, aki hallhatta Gyenge Zoltán két korábbi előadását Békéscsabán. Most is a Gesamtkunstwerk, vagyis az összművészeti alkotás lényegének megvilágítását ígérte a professzor, mégpedig Friedrich Nietzsche szemszögéből. Mit jelent a görög dráma, a színház általában a német filozófus szerint? A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar filozófia tanszékének vezetője ezúttal is izgalmas utazásra hívta az érdeklődőket. Mint megtudtuk, Nietzsche szerint a görög tragédia szellemét két isten, Apollón és Dionüszosz határozza meg, a két isten viszályára épül az egész műfaj; s ha ezt az állítást elfogadjuk, akkor nem árt tudnunk, kik voltak ezek az istenek, mit jelentettek, milyen eszményt testesítettek meg. – A görög színház eredete nagyon messzire vezethető vissza, egészen a krétaiak mimetikus (ábrázoló) játékaira, az eleusisi misztériumjátékokra, ahol Demeter és Penelopé volt a főszereplő. Ezek a darabok – ahol a Föld istennője az élethez kapcsolódást, a lét mindenhatóságát jelentette – határozták meg a későbbi görög színjátszást – szögezte le Gyenge Zoltán. A színház születésének másik fontos momentumaként a bachanáriát említette, Dionüszosz tiszteletét. Mint mondta, „a görög színház Thespis szekerén gördült be az európai kultúrába”. – A görög színjátszás lényege, hogy nem az individuumot állította középpontba, hanem az egyetemesség fogalmát próbálta bevezetni. Álarcot, maszkot azért használtak a színészek, hogy ne az egyént, hanem az általánost mutassák fel. A színészt hüpokritésznek, azaz képmutatónak nevezték, a költőt pedig csalónak. (Később jogos csalónak, hogy megkülönböztessék a közönséges bűnözőktől.) A persona, azaz prosopon szó pedig annyit tesz, mint álarcon keresztül megszólalni, vagyis magát a személyiséget jelenti. Az antik színházi előadást általában a szcene előtt tartották, ami sátrat vagy palotát jelölt, már akkor használtak forgószínpadot, bábokat – hallottuk Gyenge Zoltántól. Majd Nietzschére hivatkozott az előadó, aki fontos dologra figyelmeztette az utókort: mivel az antik görögöktől csak a drámák szövege maradt fenn, nem ismerjük az előadások körülményeit, a díszletet, a táncot, ezért nem tudhatjuk pontosan, mit jelenthetett a színház, annak lényege a korabeliek számára. Két, az időszámításunk előtti 5. században élő festő, Zenxisz és Parrhasziosz vitája alapján Gyenge Zoltán a valóság és a látszat dilemmáját érzékeltette, majd ismét Nietzschéről beszélt. A nagy német filozófus munkásságában kiemelt szerepet tulajdonított a zenének, A tragédia születése című művét nem véletlenül ajánlotta Wagnernek, akinek zenéjében a görög szellemiség újraéledését, a nagy elődök visszahozatalát látta. Úgy vélte, Wagner nemcsak megírta művei szövegkönyvét, a zenét is megkomponálta hozzá, megrendezte a színpadi előadást, tehát Gesamtkunstwerket hozott egyedül létre. Ezért látja Nietzsche Wagnerben a görög szellem újjászületését. Nietzsche színházfelfogásának értelmezése előtt Gyenge professzor a két istent, Apollónt és Dionüszoszt mutatta be – ahogyan azt előadásaiból már megszokhattuk, antik helyszínekkel és a klasszikus festészet híres alkotásaival illusztrálva. – Ki volt Apollón? Úgy tudjuk, a rend, a jóslás istene a görög mitológiában, akinek állandó jelzője a „ragyogó”. A megtisztulás jelképe volt, hajában a babérkoszorú arra utal, hogy sosem őszül meg – hallhattuk a magyarázatot. Gyenge Zoltán úgy fogalmazott: az egész görög mitológia Zeusz csillapíthatatlan kéjvágya és a féltékeny Héra mesterkedései körül forog. Idősebb Lucas Cranach Apollón és Diána festményét láttuk, amelyen Apollón elfoglalja Delphoit, a legszentebb, legfontosabb jóshelyet, ezzel kitüntetett isten lesz, hiszen isten nem mond ki jóslatot, csak jelez. S a mai színház is csak jelez, nem vállal át felelősséget, tehát az isten hasonlít a színházhoz – szólt az érvelés. Poussin festményén a Daphnéba reménytelenül szerelmes Apollón tűnt fel, Solomon Aiax és Cassandra című munkáját a férfiszépséget, a múzsák istenét, a kegyetlen istent megtestesítő Apollónnak szentelte. Nietzsche azonban mást vélt felfedezni ebben az istenábrázolásban: a letisztult fogalmat, a rációt, az én lényegét. Michelangelo Tityus büntetése, valamint Tiziano Marsyas elevenen megnyúzása volt a következő két festmény; Gyenge Zoltán a példák nyomán azt ecsetelte, hogy nem jó az istenekkel újat húzni… S ki volt Dionüszosz? A bor, a mámor, az irracionális erő istene? Platónnál az őrjöngésé, de Hölderlin Kenyér és bor című versében boristen, der kommende Gott, az eljövendő isten, Krisztus, ami új aspektus az értelmezésben. Dionüszosz születéséről két felfogást ismerünk – magyarázta Gyenge Zoltán. Egyik szerint Zeusz és Szemelé gyermeke, nemzésekor Zeusz halandónak álcázta magát. A dajkának öltözött Héra rábeszélésére Szemelé azonban megkérte, fedje fel valódi énjét. Zeusz megtette, Szemelét villámcsapás sújtotta, belehalt. Zeusz a méhéből kiemelte és ágyékába varrta a fiát, innen Dionüszosz nevének jelentése: „kétszer született”. A másik mese úgy szól, hogy Dionüszosz Zeusz és Perszephoné gyermeke. Héra felbéreli a titánokat, hogy tépjék szét, de a szívét őrizzék meg, amiből aztán nagyanyja újraéleszti. Széttépik, majd újraszületik – Nietzsche szerint ilyen az ember is, megilleti a „kétszer született” jelző. Dionüszosz tehát az emóció, a szenvedély, a felfokozott vágy istene. Nietzsche arra a következtetésre jutott, hogy a görög tragédia lényege e két isten összhangjában rejlik, ahol Dionüszosz az antiisten, félig ember, der kommende Gott, az antikrisztus előképe, végtelen és véges, ez a kettősség jellemző rá, „ellenisten”, „szembenisten”, kilóg a mitológiából – fejtette ki Gyenge Zoltán. Rubens Silenus képét mutatva az előadó kijelentette: Nietzsche szerint a görögök ismerték a lét borzalmát, ezért hirdették a dionüszoszi elvet, kitalálták a művészetet, hogy el tudják viselni az életet. A mai kultúrpolitikusok figyelmébe ajánlotta ezt a felismerést: a művészet azért kell, hogy elviselhetőbbé tegye az életünket, nem azért, hogy hasznot hozzon, arra nem is képes. Művészetek nélkül az emberi élet semmit sem ér! S máris Caravaggio A beteg Bacchus képe jelent meg a kivetítőn, az őrület szimbólumaként. Egy latin mondás szerint nincs zsenialitás némi őrület nélkül, a kettő összhangja a lényeg. S az őrület nem feltétlenül betegség, az idióta is csak más, eltérő a tömegtől, ahogyan a deviancia is csak azt jelenti, hogy letérés az útról. Nietzsche arra figyelmeztetett: csak a nyáj jár mindig egy úton, akinek önálló véleménye van, az nem, s azt tiszteli, aki mer más utat választani. A görög tragédia fő mondanivalója ezek szerint a két elv összhangja. – Amikor Nietzsche és Wagner elkezd levelezni, a filozófus rajong a már világhírű zeneköltőért. Thomas Mann azt mondta, Nietzsche zenésznek gondolta magát, csak a nyelvben alkotott… Zenetudományát bemutatta Wagnernek is, aki kinevette. Nietzsche rajongásának tárgya Wagner volt, mert úgy látta, hogy a rend, a tisztaság és az őrület egyensúlyra lelt, újraszületett a zeneszerző alkotásaiban. Ez a megtisztulás, vagyis a katarzis, ami Arisztotelész értelmezése szerint a szenvedélyektől, bűnöktől való megtisztulást jelenti. Arisztotelész írja a Poétika című művében: „A tragédia tehát komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, megízesített nyelvezettel, amelynek egyes elemei külön-külön kerülnek alkalmazásra az egyes részekben; a szereplők cselekedeteivel – nem pedig elbeszélés útján -, a részvét és a félelem felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást." Az összművészeti utazás végén, az antik helyszínek és a klasszikus festészet példái után – a katarzis méltó ecsetelésére – Wagner Walkürjéből hallhatott részletet a közönség. A Mindentudás Színházi Egyeteme legközelebb március 2-án várja hallgatóit, az előadás témájáról később várható tájékoztatás. Niedzielsky Katalin
