Misztikus mesevilág és örök érvényű üzenet – a Szegény ördög a Békéscsabai Jókai Színház színpadán

Tamási Áron 1953-ban írt művének mostani színpadi adaptációja nem csupán egy klasszikus újraértelmezés, hanem egyfajta színháztörténeti esemény is: a darab, amely eredetileg bábjátékként született meg, 73 évvel később először jelenik meg élőszereplős formában. Ez az átlényegülés már önmagában is izgalmas vállalás, hiszen a bábműfaj eleve egy stilizált, áttételes világot teremt – kérdés volt, miként lehet ezt a misztikus meseuniverzumot hús-vér színészekkel megidézni.

Sallai Zsóka rendezése éppen erre a kihívásra keresi a választ. Első nagyszínpados munkájaként nem pusztán illusztrálni kívánja Tamási világát, hanem új játéktérbe helyezi azt: egy olyan közös alkotói folyamat eredményeként, amelyben a mese misztikuma nem a hagyományos eszközökben, hanem a színészi jelenlétben és a kortárs látványvilágban ölt testet. A rendező hangsúlyosan a közösségi játék felől közelít – nem lezárt formát kínál, hanem egy alakuló, élő színházi nyelvet, amelyben a történet morális tengelye, a jóság és az igazság keresése válik központi szervezőerővé.

A látványvilág tudatosan szakít a népmesei pátosszal. Egyed Zoltán díszletei a fóliaszerű anyagok segítségével egyszerre teremtenek elzártságot és átláthatóságot: a földi és a pokolbéli szférák így nem különálló, statikus terek, hanem egymásba csúszó dimenziók. A földi világ textilekkel való összekapcsolása finoman jelzi, hogy a transzcendens és az emberi szféra nem egymástól függetlenül létezik, hanem folyamatos átjárásban áll.

Hasonlóan kortárs szemlélet érvényesül a jelmeztervezésben is. Mlinár Péter koncepciója az állatszereplőket nem külsődleges jegyekkel, hanem karakterük emberi vonásain keresztül jeleníti meg. A goth ihletésű ördögfigurák, a színesebb emberi alakok és a kettő közötti átmenetet képviselő állatok vizuális rendszere nemcsak esztétikai döntés, hanem jelentéshordozó struktúra is: a világ
morális rétegzettségét tükrözi.

A koreográfiát ifj. Mlinár Pál jegyzi: lendületes, modern mozgásvilága nem önálló betétként jelenik meg, hanem szervesen kapcsolódik a látványhoz és az atmoszférához. A ritmikus, kifejező mozdulatok finoman illusztrálják a különböző szférák hangulatát, erősítve a mese világának dinamikáját.

Király Péter zenéje hasonló elven építkezik: minden szereplő saját dallamvilágot kap, mégis egységes marad az előadás zenei szövete. A friss, modern hangzás mellett a népies vonal is megőrződik – a visszatérő kavalhangzás különösen érzékenyen köti össze a kortárs megszólalást a hagyományos mesei gyökerekkel.

A rendezés egyik fontos hangsúlyeltolása a gyerekszereplők megerősítése, valamint a két segítő, égi lény – a róka és a medve – beemelése. Ők afféle koordinátorai a történetnek, akik nemcsak narratív, hanem erkölcsi irányt is adnak: jelenlétük a mese pedagógiai dimenzióját erősíti anélkül, hogy didaktikussá tenné az előadást.

Ez az adaptáció így nem pusztán formai kísérlet, hanem párbeszéd múlt és jelen között. A bábjáték eredendő stilizáltsága helyett egy olyan élő színházi nyelv születik, amely a kortárs vizualitás és a közös játék erejével teszi újra átélhetővé Tamási misztikus világát – egy olyan közönség számára, amely az óvodástól a kamaszkorig terjed. Az előadás tétje éppen ebben rejlik: képes-e a mese igazságát úgy közvetíteni, hogy az minden korosztály számára érvényes maradjon? Az alkotók szándéka szerint a válasz a színpadon, a játék során formálódik majd igazán.