Gregg Opelka C’est la vie… (…Ilyen az élet) című darabjának főszereplője két bárénekesnő, műfaja „zenés parfé életre-halálra”. A Békéscsabai Jókai Színházban készülő stúdiószínházi bemutató különlegességeiről, szerepről és személyes érintettségről, valamint visszatéréséről Vidovenyecz Edinával beszélgettünk. Ez egy zenés darab, amelyben az éneklés inkább csak eszköz arra, hogy kifejezzük a lényeget, a mondanivalót: hogy minden ember életében lehet egy időszak, amikor olyan dolgot kénytelen tenni, ami nem igazán a kedvére való, mert meg kell élnie valamiből. Liszi Melinda játssza Dominique, én pedig Fatiguée szerepét, aki kénytelen estéről estére Edit Piaf-dalokat énekelni. Nyilván csodálatos előadó és énekes volt Piaf, de ha egy alkotó minden nap valaki más bőrébe kell, hogy bújjon, akkor egy idő után szűkké válik számára az a bizonyos kabát. Ebben a darabban mindkettőnk számára szűk lesz ez a kabát, mert szeretnénk önmagunkat adni, arról énekelni, ami a valóságról szól, amiben vannak gondolatok, emberi sorsok, vélemények. Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor önmagát szeretné megmutatni, azt mondja, én ennél azért többet érek, mint hogy mindig valaki másról beszéljek, magamról akarok végre beszélni… Nekem is volt egy ilyen időszak az életemben, és ez a legerősebb szál a szerepemhez. A legutóbbi három évben nem akartam színpadon lenni, de valamiből meg kellett élni. A darabban Dominique-et a balettmester kirúgja a munkahelyéről, ezért megy a mulatóba, Fatiguée-ot leépítettek, mindkettőnknél ott a kényszer, hogy meg kell élni. Anélkül, hogy a C’est la vie… egész történetét előre elmesélnénk, annyit azért el lehet árulni, hogy a két színésznő elég nagy kockázatot vállal ahhoz, hogy a főnököt távol tartsa a meglepetésműsortól. Az ilyesmihez nagy bátorság kell. Bátorság kell az életben is, a darabban is ahhoz, hogy az ember azt mondja: ezt így nem csinálom tovább, inkább próbálok valami mást. Itt például írunk magunknak dalokat, a zongorista barátunk komponálja a zenét. Dominique elintézi, hogy ne legyen ott a mulató főnöke, adott a ziccerhelyzet, hogy megmutassuk önmagunkat. De nem biztos, hogy le tudjuk csapni a labdát, tetszik-e a közönségnek a műsorunk, vagy nem. S mi van, ha egyszercsak mégis betoppan a főnök? Igazi csabai lány vagy, itt születtél, tanultál, és itt kezdődött el a színházi „fertőzés”, amikor az iskolai énekkarral részt vettél a Twist Olivér című musicalben. 1999-ben végeztél a Regionális Színházművészetért Alapítványi Színiiskolában színész szakon, máig hálás vagy egykori tanáraidnak, mai kollégáidnak, akik felkészítették az imádott, de nem könnyű pályára. A Veszprémi Petőfi Színházhoz, majd a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházhoz szerződtél, közben szabadúszóként hazajártál. A békéscsabai közönség láthatott az Evita, a Jekyll és Hyde, az Éljen az élet!, a Liliomfi című előadásban és a Viktória nagyoperett címszerepében. Fatiguée is egy visszatérés? Olyan színésznőt játszol, aki keresi az útját, önmaga akar lenni, közel áll hozzád a sorsa, mintha önmagadat is adnád ebben az alakításban. Mit jelent Neked ez a szerep? Nagyon sokat, mert rengeteg az erős párhuzam a saját életem és Fatiguée sorsa között. Az én életemben is van egy újrakezdés, s el kell döntenem, hogy akarok-e színpadon lenni, vagy sem. Fatiguée mindent feltesz egy lapra, s nemcsak maga miatt, hanem a fiatalabb kollégájáért is, hogy neki és önmagának is adjon még egy esélyt. Benne van az is, hogy ha mégis elbúcsúzik a színháztól, szeretné a csúcson abbahagyni, egyszer utoljára még megmutatni, hogy mire képes. Mielőtt meghívást kaptam erre a szerepre, szükségem volt a szünetre, bő két évet voltam színház nélkül, de már nagyon hiányzott. Nagyon hálás vagyok a felkérésért, és nagyon örülök Melindának, mindketten tele vagyunk energiával, szívből és gyomorból játszunk és éneklünk. A C’est la vie… című előadásnak a két színésznő mellett van még egy harmadik szereplője, Kovács Zoltán zongorista, a mozgást Fosztó András tervezi. A bemutatót a Jászai Mari-díjas Bartus Gyula rendezésében január 24-én láthatja a közönség az Intimtérben. Niedzielsky Katalin  

Gregg Opelka C’est la vie… (…Ilyen az élet) című zenés darabja az ’50-es években játszódik, de az üzenete Bartus Gyula Jászai Mari-díjas színművész, rendező szerint ma is érvényes: nem szabad félni, bátran kell vállalni véleményünket, önmagunkat. Amikor a készülő előadásról kérdeztem, Bartus Gyula elmondta, hogy sok dolog foglalkoztatja kezdettől ezzel a darabbal kapcsolatban. Örül, hogy megkapta, megrendezheti, mert vonzódik az ilyen témákhoz, értékeli azokat az embereket, akik mernek valami újat mutatni, még akkor is, ha ezzel némi botrányt okoznak. Szeretem a meghökkentő, váratlan helyzeteket, a merész húzásokat, amik felforgatják a rendet, a megszokást, és valami újabb, jobb szituációhoz vezetnek. Ebben a történetben két agilis, elszánt nő olyan cselhez folyamodik, amiből nagy bajuk is lehetne, simán elveszíthetnék az állásukat, kirúghatnák őket úgy, hogy később egyetlen bárban sem kapnának állást. Bemószerolják ugyanis a rendőrségnél a főnöküket, a bár tulajdonosát, hogy maffiakapcsolatai vannak, s mindezt azért, hogy elvigyék előzetes őrizetbe. A nézőknek premier előtt nem célszerű mindent elárulni, de annyit azért nem árt, ha tudnak, hogy a két énekesnő azért akarja a főnökét távoltartani, hogy Edit Piaf dalai helyett végre elő tudják adni a saját műsorukat. Egy ilyen akcióhoz régen is bátorság kellett, ma is kell. Képzeld el, ha ma este úgy kezdődne itt az előadás, hogy kedves közönség, ma este nem azt játsszuk, ami a műsorban szerepel, hanem valami egyészen mást! Ha valaki úgy gondolja, maradhat, aki nem, vissza lehet váltani a jegyeket… – Jó példával érzékeltette a rendező a kockázat súlyosságát, majd magyarázattal folytatta. – Ilyet nem mondhat egy színész, nem állíthatja le az előadást, nem bírálhatja felül az igazgató, a művészeti vezető döntését, nem állhat ilyen ötlettel a közönség elé.   Ez a két nő mégis ilyet tesz, mert azt mondják, hogy ők többek annál, mint hogy másokat utánozzanak, ideje előállniuk saját dalaikkal – ezt az emberi hozzáállást díjazza Bartus Gyula. Végül kiderül, hogy jó a műsor, győz ez a pici forradalom, lekerül a repertoárról Edit Piaf, és onnantól Dominique és Fatiguée saját életét adja elő saját dalaival a színpadon. A történet és a 12 dal előadását hatásos koreográfia színesíti, Fosztó András tervezte és tanítja a színészeknek a mozgást. Kovács Zoltán zongorista a harmadik szereplő, aki nemcsak kíséri az énekeket, hanem színészi feladatokat is kapott. A két énekesnőt alakító Liszi Melindával és Vidovenyecz Edinával együtt Bartus Gyula rendező arra készül, hogy a szórakoztató előadás élményt nyújt, örömöt szerez a nézőknek. Talán kicsit el is gondolkodhatnak, párhuzamot vonhatnak a látottak és saját életük, tapasztalatuk között. Premier január 24-én az Intimtérben. Niedzielsky Katalin Fotó: A-TEAM, Rácz Attila